Olvasom, hogy a berliniek fele nem tudja, mikor épült a berlini fal. Ez a legbiztosabb jele, hogy egy város újra tökéletesen összeforrott részeiben.
Olvasom, hogy a berliniek fele nem tudja, mikor épült a berlini fal. Ez a legbiztosabb jele, hogy egy város újra tökéletesen összeforrott részeiben. Újra a németek egyetlen fővárosa szektorok nélkül, kapuk nélkül. A berlini fal csak borzongást vált ki azokból, akik igazán emlékezni akarnak, azokból, akik építették, és még ott lehetnek Berlinben, azokból, akik átlépték, átszökték vagy megsebesültek átlépési kísérlet közben, és azokból, akik a 25. életévüket még nem rúgták el, és tudják, mi az a valami, aminek színes valódi és hamisított darabkáit évekig árulták a jószimatú kupecek külföldi szájtátóknak.
Ám ha próbát tennénk a vásárhelyeik körében, hol van a Teleki Téka vagy a Bernády-ház, a Bolyai-emlékház, hol állnak az unitáriusok templomai, ugyancsak meglepő eredményeket kapnánk. Az utcanevekkel már ne is próbálkozzunk, bár minden kezdő taxisofőr még tudja, hol van a Kossuth utca, bár egy részük borzongással, részben nosztalgiával ejti ki. Bolyai neve nem itt született honfitársaink ajkán gyakran Bajaji – ami nem baj, mert legalább emlékeztetnek a testvérvárosra. Rábízom olvasóimra, hogy melyik kor-, etnikai, műveltségi csoport vagy kategória miként viszonyul Kossuthoz, a város múltjához.
Az viszont furcsánál is furcsább, hogy egy magyar (?) tőkével is működtetett légivállalkozás, igaz, csak fapados, reklám-menedzserjei a megfelelési és felejtetési vágytól indíttatva a repülőgépen olvasható idegenforgalmi tájékoztató és turistacsábító lapocskában a 80 éves főtéri ortodox katedrálist a csudálnivalók között egyenértékűnek tekintik, így reklámozzák az építészetileg nagyon is különleges, egyedi, 100 évnél idősebb Kultúrpalotával vagy Városházával. Holott a kettő között az a különbség, hogy míg az előbbi, a katedrális, minden hazai város főterén kisebb-nagyobb változatban ugyanazt a neobizánci stílust nyomatja, minden építészeti sajátosság, egyéni jelleg, karakter nélkül, addig a Művelődési Palota és a Városháza minden építészeti antológiában szerepel mint a szecesszió két csúcsalkotása. A templom dominanciafitogtatás, tucatalkotás, mint a Mihály vajda mellszobra is.
Várról, pláné – Isten kísértése – a protestáns Vártemplomról, a vásárhelyi gótikáról szó se essék. Holott az ide érkező európaiak nagy többsége éppen a nyugati civilizáció hatókörében él. Itt is az európaiság jeleit akarja látni, nem csupán Balkán-Bizánc előrenyomulását.
A régebbi és igazán értékes barokk vagy a frissebb szecessziós-eklektikus épületek, a színház, a MOGYE mint látványosságok gondosan kimaradnak, hadd érezze az ide repülő idegen, hogy egy neolatin-neobizántin régről hamisított jellegű városba érkezett.
Zsinagógáról szó se essék, hiszen nem tudni, hogyan viszonyul a repülőtársaság utasa a zsidókhoz. Jobb ezt nem bolygatni. Temetők? Brrr!!
És vajon, ha megkérdeznék a vásárhelyieket arról, hogy a főtéren hol állott a Bodor-kút, hol Kossuth szobra vagy Bemé – épp úgy eltűntek a történelem viharában, mint a berlini fal – valaki meg tudja mondani a helység bolondjain, szerelmesein, történészein és képeslapgyűjtőin kívül?
