Attila szekere a Szajna partján

Lapunk olvasói már többször találkozhattak a fenti címmel, tudhatják, hogy újra a húsz éve elhunyt szobrászművészről, Román Viktorról szólunk.

Szoborszemle a parkban… (balról) Sánta Ádám és Román Elemér

Lapunk olvasói már többször találkozhattak a fenti címmel, tudhatják, hogy újra a húsz éve elhunyt szobrászművészről, Román Viktorról szólunk. Pontosítanom kell: inkább csak közvetve jelenik meg írásomban a nemzetközi hírű alkotó, ma a róla készült dokumentumfilmet szeretném méltatni. A kedden lebontott Román-kiállítás idején nagy közönség előtt kétszer is levetítették a Bernády Házban. A közkívánatra megismételt második vetítésre kiváló műszaki feltételeket teremtett a film kezdeményezője, alkotója, a szövegkönyvíró és rendező Boros Zoltán. Ez az igényes hozzáállás az egész produkcióból kiviláglik. Rövidesen meggyőződhetnek róla a fővárosi érdeklődők is. Február 10-én a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézetben nyitják meg a Román Viktor-emlékkiállítást, és a Vásárhelyen is nagy érdeklődés övezte szobor- és képanyag mellett az Attila szekere a Szajna partján című filmmel is megismerkedhetnek a tárlatlátogatók.

Kitartó, komoly munka van a dokumentumfilmben. 2008 és 2014 között készült több helyszínen Franciaországban, Magyarországon, Romániában. Nem csak Boros Zoltán, a riporter és egyben a rendező munkatársa, B. Nagy Veronika, az operatőr és szintén rendező munkatárs Sánta Ádám és a vágó, Da Vinci colorist Katyi Antal is keményen rádolgozott, jogos részt követelhetnek ők is az érdemekből. Külön méltatásra tarthat igényt Terényi Ede zenéje. Mindvégig mély empátiával, lélekbe hatolóan erősít rá a látványra, teremt különleges hangulatot, anélkül hogy előtérbe tolakodna, hivalkodóvá válna. A zeneszerző jól ráérzett a filmrendező diktálta izgalmasan lüktető, mégis kiegyensúlyozott ritmusra. Borosék sok embert megszólaltatnak a szobrászról és műveiről, gondolataik, emlékfoszlányaik szervesen harmonizálva ellenpontozzák a szobrokon hosszasan időző, azokat ráérősen pásztázó felvételeket, a fényeket, árnyékokat kitűnően érvényesítő kameramozgást. Régi filmrészleteket is beépítettek a produkcióba, beszél maga Román Viktor is, szerepel a férje pályáját mindvégig egyengetni igyekvő szeretett élettárs, Dana Roman is, a dokumentumfilm tájékozott „idegenvezetőjének” is beillő szereplője azonban a szobrász mindegyre meg-megszólaló testvérbátyja, Román Elemér, aki minden bizonnyal a CINEVER STÚDIÓ alkotásának egyik kezdeményezője is. Ő az, aki az országot bejáró vándorkiállítás anyagát, több mint húsz bronz-, kő-, faplasztikából és grafikákból összetevődő Román Viktor-gyűjteményét felajánlotta bemutatásra. Franciaországba is ő kísérte el a filmeseket Román-szobor-kutató útra.

A nyitó szekvenciák a szobrász szülőfalujába, Homoródszentmártonba vezetnek. Megismerkedhetünk a bükkfalvi szoborparkkal, ahol Román Elemér öccse több monumentális méretűre növelt alkotását helyezte el. Nem volt lehetőség nemes anyagot használni. A különbség a franciaországi helyszíneken válik nyilvánvalóvá, ahol a bronzba, fémbe, márványba álmodott munkák fontos színhelyeken, parkokban, köztereken, lakótelepeken, intézményekben váltak közkinccsé. Párizs, a modern La Défense negyed, a Coface felhőkarcoló, Bobigny és más elővárosok, Saron-sur-Aube, ahol nyári rezidenciát teremtettek maguknak, Marne-la-Vallée… A filmesek minél több helyet próbálnak felkeresni, monumentális alkotásokat, azok születésének körülményeit, jellegzetességeit bemutatni. A Jel, a Kárpátok kapuja, a Sárkány, a Győzelem, a Szekér, a Saron harangja, a Pár, a Kapu, az Attila szekere immár közelebbi ismerőseinkké válnak. Ebben műértők, a szobrászhoz közelállók, barátok, költők, művésztársak, gondolkodók, honi, anyaországi és Franciaországban élő megszólaltatottak is segítenek elemző, iránymutató, eligazító gondolataikkal. A gyermekkori, családi vonatkozásokat hangsúlyozó Román Elemér mellett felidézi földijét, barátját Kányádi Sándor, az egykori iskolatárs és jó barát, Hunyadi László, a padtárs Bordi Géza, beszél róla Jakobovits Miklós festőművész, Basarab Nicolescu filozófus, Vargha Mihály szobrász, Victor Cupşa festőművész, Paul Creţu festőművész, Fekete György belsőépítész, Matei Vişniec drámaíró, Silvia Radu képzőművész. Mindannyian úgy viszonyulnak hozzá, mint ahogy az igazi nagyokhoz szokás. Rendkívüli emberként, rendkívüli művészként tisztelték, szerették. Életművét magukénak tartják a románok éppúgy, mint a franciák. És persze mi, magyarok is. A film ahhoz is hozzájárulhat, hogy Román Viktor és Párizsban kiteljesedett munkássága mihamarabb és minél szélesebb körben visszatérjen a hazai, erdélyi köztudatba.