Az ember és természet viszonya az őskorban

Identitás a tájban

Ezzel a címmel és témában végzett tudományos kutatást dr. Berecki Sándor, a Maros Megyei Múzeum régésze. Munkáját a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János kutatási ösztöndíjjal támogatta, és a három évig tartó kutatás eredményét Bolyai-emléklappal jutalmazta. A régésszel a kutatásról beszélgettünk, amelynek eredményeit angol nyelven megjelentetett szakkönyvben is összegezte. 

– Hogyan sikerült elnyerni az MTA támogatását?

– 2009 óta együtt dolgozom az ELTE Régészettudományi Intézetének kutatójával, Czajlik Zoltánnal, aki többek között légi régészettel és archeometriával foglalkozik, ami azt jelenti, hogy fizikai módszerekkel vizsgál különböző régészeti jelenségeket. Ő korábban már számos légi régészeti kutatásban vett részt Közép-Európában, és szerette volna módszereit Erdélyben is kipróbálni. 2009-ben keresett meg kérésével, és már akkor a Maros Megyei Múzeummal együttműködve elkezdtük az erdélyi régészeti célú légi topográfiai kutatásainkat. Az első négy év eredményeit 2012-ben a megyei múzeum égisze alatt megjelent háromnyelvű kiadványban közöltük. A munka közben fogalmazódott meg a gondolat, hogy alaposabban vizsgáljam meg azt, hogy az általam kutatott korszakban, a vaskorban miként viszonyult az ember a tájhoz és környezetéhez, hogyan próbálta ezt igényeinek megfelelően alakítani. 2016-ban merült fel annak a lehetősége, hogy ezzel a témával megpályázom az MTA Bolyai János-ösztöndíját. Szakterületem a késő vaskor, kiemelten az erdélyi kelták, erről a korról írtam 2009-ben a doktori disszertációmat is. Ám ahhoz, hogy ezt a kort kellőképpen megértsük, ismerni kell az azt megelőző és az utána következő történelmi időszakokat is. Ezért kezdtem tehát tanulmányozni a keltákat megelőző népcsoportnak, a szkítáknak és a kelták utáni dák királyságnak a történetét, társadalmát. Arra gondoltam, megvizsgálom, hogy ezeknek a népeknek az identitása, az önmeghatározásuk hogyan nyilvánul meg a tájban. Köztudott, hogy a különböző népcsoportok, népek társadalmi berendezkedésüktől függően másként használták ki a környezetet. A szkíták lovas nomádok voltak, a kelták falvakban élő földművesek, gazdálkodók és harcosok, míg a dákok már várakat is építettek, és hierarchikus társadalomba szerveződtek. Így kihívásnak tűnt azt megvizsgálni, hogy miként alakultak az idők folyamán az egymást követő közösségek, hogyan hatott a táj a kultúrájukra, gazdasági, társadalmi fejlődésükre. 2017-ben tehát ezzel a kutatási témával megpályáztam az ösztöndíjat. Abban az évben közel 700-an adtak le kutatási projektet különböző szakterületekről, végül kb. 160 pályázó nyert el támogatást. Azokat, akik a hároméves kutatás végén beszámolójukra „kiemelkedő” minősítést kaptak, az ösztöndíj kuratóriuma Bolyai-emléklappal tüntette ki, melyet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ünnepélyes keretek között adtak át szeptember 16-án. 

– Mennyire volt nehéz a kutatás, hiszen köztudott, hogy az említett korszakból nagyon hiányosak az írott források, inkább a régészeti leletekből lehet következtetni arra, hogy milyen is volt az őskori közösségek élete.

– Valóban, a történelem olyan, mint egy óriási kirakós, amely rengeteg apró részletből áll össze. Az őskor esetében, mivel hiányoznak az írott dokumentumok, még nehezebb egyértelmű következtetéseket megfogalmazni, ezért is kihívás kutatni ezt a korszakot. Amint említettem, ugyanazon a területen, vagyis Erdélyben a három népcsoportot egymással összehasonlítva kutattam, ugyanakkor azt is szem előtt tartottam, hogy abban az időben mi történt a Kárpát-medence többi területén. Három főbb témára osztottam a kutatásom: a települések vizsgálatára, a temetők szerkezetére és a kultuszokhoz kötődő táj kutatására. Mivel a Kr. előtti utolsó évezred derekán a Fekete-tenger északi sztyeppéiről a Kárpát-medencébe vándorló szkíták nomádok voltak, ezért a szó szoros értelmében vett településeik Erdélyben régészetileg nem ismertek. Életmódjukat így főként a temetők vizsgálatából rekonstruálhatjuk. A csontvázak embertani elemzéséből és a sírokban elhelyezett ételáldozatokból kollégáimmal elsősorban arra próbáltunk választ keresni, hogy miként táplálkoztak ezek a népek, hiszen ez is rávilágít arra, hogy hogyan is használták ki a természeti adottságokat. Az autópálya nyomvonalán 2016-ban Fehér megyében, Enyedszentkirályon közel 100 sírból álló temetőt tártak fel, melynek vizsgálatai fontos eredményeket szolgáltattak a kutatásomhoz. Ezenkívül néhány Beszterce-Naszód megyei kisebb szkíta temető anyagát is felhasználhattam. Mivel a szkíta nomád nép volt, ezért érthető, hogy főként a legeltetéssel tenyészthető szarvasmarhák és juhok maradványai kerültek elő a sírokból. Ezzel ellentétben, a Kr. előtti 4. században nyugatról bevándorló kelták sírmellékleteiben több a sertés- és szárnyascsont, vagyis olyan állatoké, amelyeket a ház mellett tenyésztenek. Ez annak is köszönhető, hogy a kelták már falvakba rendeződő gazdaságokban éltek, kunyhókban és veremházakban laktak. Az ezt követő dák korban eltérő jelenségeket tapasztalhatunk. Ebből az időszakból kevés temetkezés ismert, a kutatók azt feltételezik, hogy az elhunytakat elhamvasztották, és a maradványokat szétszórták. Viszont ebben az időszakban megjelennek a földvárak és aztán a kővárak, ami egy jelentős hatalmi hierarchiára utal, hiszen egy vár megépítése minden korban szervezés, erőforrások és infrastruktúra kérdése volt.

– Említetted a települések szerkezetét, amely tükrözi a közösségek társadalmi szerkezetét, az egymáshoz való viszonyulást. Ez így van ma is. A kutatásod során milyen következtetéseket vontál le ezen a téren?

– Az ember és a táj viszonya minden időben meghatározó volt. Azt, hogy közösségként hogyan gondolkodunk, milyen közös tulajdonságaink vannak, számos tényező határozza meg, és ezek közül az egyik legfontosabb a természeti környezetünk, a tér, ahol hétköznapjainkat éljük. Ez ugyanilyen meghatározó volt a vaskori emberek és közösségek számára is. Amint említettem, a szkítáknak nem volt állandó településük, ezért a társadalmukat is kizárólag a temetőik alapján vizsgálhatjuk. Érdekes a helyzet a kelták esetében, akiknél, míg a temetőkben a sírmelléklet (fegyverek, ékszerek stb.) alapján jól elkülöníthetők a különböző társadalmi csoportok, és a vezetők vagy alapító ősök kultusza is megfogható, addig a településeik egy kevésbé hierarchikus, majdnem „egalitárius” társadalom képét nyújtják, ahol mindenki egyforma házban lakott, ugyanolyan módon élt. A feltárt gazdaságok leletanyaga sem utal arra, hogy némelyikben szerényebb család vagy módosabb lakott volna. Olykor megfigyelhető, hogy egyes kézművesek műhelyei, mint például a fémmegmunkálók kohói a település peremén találhatók. A Kr. előtti második század első felében ez a fajta településszerkezet Erdélyben megszűnik, és a második század második felétől megjelennek a hegytetőkre épített dák várak. Ezeknek a rendeltetése részben katonai, de főként társadalmi volt: az elit ezzel a tájat domináló, messziről látható várral mutatta meg hatalmát a völgyek falvaiban lakó alattvalóinak, de a szomszédos nemeseknek vagy éppen a birtokára érkező idegeneknek is. A főúr tehát a magaslaton lakott, a köznép meg lent a völgyben. A társadalmi alárendelt kapcsolatrendszer tehát ebben a korban leképeződött függőlegesen a tájban is. A dák királyság és Európa vaskorának egyik legfontosabb régészeti lelőhelye a mesés tájban elhelyezkedő és az UNESCO-világörökség részét képező Sarmizegetusa Regia. A dák főváros egyben fontos vallási központ is volt. Ezeknek a társadalmaknak és vezetőiknek a kultuszok és rituálék fontos hatalmi eszközt is jelentettek. A dák vallási vezetők szerepéről Sztrabón ókori görög történetíró is beszámol. Összegezve elmondható tehát, hogy ez a három népesség, a szkíta, a kelta és a dák, mivel más társadalmi berendezkedésű volt, teljesen eltérő módon alakította és használta ki a tájat.

– Ha már a dákoknál tartunk és identitásról beszélünk, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy a legújabb régészeti kutatások tükrében még érvényes-e a kontinuitás elmélete, vagyis, hogy a román nép a dákok és a rómaiak leszármazottja?

– Ezeket a néperedet-elméleteket a 19. századi romantika kora teremtette meg, amikor minden nemzet kereste a gyökereit. Az én szakterületem a vaskor, így sem a római kor utáni etnogenézis kérdését, sem a 19. századi történetírók elméleteit nem vizsgáltam mélyrehatóan. De az tény, hogy ma is naponta szembesülünk az identitás kérdésével, és ugyanolyan fontos a ma élő embernek is a helyhez (szülőföld, szülőváros, lakónegyed), nemzethez, valláshoz való tartozás, mint amilyen eleink számára volt. Ugyanígy a 19. század embere is kereste a helyét az akkori Európában. Ez volt a nemzetek ébredésének korszaka, amikor fontossá vált közösségi szinten az identitás és az eredet. Ebben az időben a magyar értelmiség is kereste a népünk eredetét, ekkor születnek az első finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatos jelentősebb munkák, de volt, és van, aki a sumerokkal, pártusokkal, etruszkokkal vagy éppen a keltákkal vélte rokonnak vér vagy nyelv szerint a magyart. Mivel a dák királyság többnyire egybeesett a románok által lakott területekkel, a román történetírás számára adott volt a közös identitás felvetése. A kontinuitás nyelvészeti érveinek és a népvándorlás kora régészeti bizonyítékainak a megítélése máig vita tárgyát képezi, mint ahogy a magyar nyelv finnugor eredete is. Az viszont tény, hogy a Kr. előtti 2. századtól a Kr. utáni 106-ig tartó dák kultúra épített öröksége nem véletlenül képezi a világörökség részét. Számomra mint régész számára sajnálatos, hogy ennek a népnek a történetéhez térségünkben a nagyközönség érzelmekkel, elfogultsággal viszonyul: vagy túlzott szimpátiával, vagy erős ellenszenvvel. Azért sajnálatos, mert a kelta műveltséggel együtt a dák kultúra a „barbár” (azaz nem görög vagy római) Európa vaskori civilizációjának egyik kimagasló jelensége. Sajátos társadalmi struktúráját és a hatalom gyakorlását jelképezik a várak, a vallási élet sokrétűségét tükrözik a szentélyek, a kiváló művészetükről és a kézművesek ügyességéről tanúskodnak az arany- és ezüstkincseik. Egy olyan szervezett társadalom tárulkozik fel a régészeti kutatások során, amely a Kr. utáni 1. század folyamán több alkalommal is komoly katonai kihívás elé állította a római császárokat. Az utóbbi években a kutatásaim során többek között ennek a társadalomnak a működését igyekeztem megérteni.

– Hogy gondolod, eredményeiddel kimerítetted a témát? Lehet-e még újat mondani ember és táj kapcsolatáról erre a korra vonatkozóan? És milyen új kutatásokat tűztél ki magadnak ezután?

– Valószínű, hogy lehet még újat mondani, hiszen a kutatásom többnyire régészeti leleteken alapuló elméleti megközelítés volt, amelynek érvei, bizonyítékai a jelenlegi ismereteinkre alapoznak. Megállapításaim az új feltárások következtében további érvekkel támaszthatók alá, vagy éppen árnyalásra szorulhatnak. Felmerült ugyanakkor bennem, hogy ezt a társadalomkutatási módszert alkalmazzam egy másik korra is, amellyel pályám során már több alkalommal foglalkoztam. Ugyanis eddigi múzeumi munkám alatt gyakran nyílt lehetőségem középső bronzkori településeket és temetőket kutatni. Ez az időszak nagyvonalakban 3800–3500 évvel ezelőttre keltezhető. Ennek a kornak a népeit név szerint nem ismerjük, hiszen még nem volt írásbeliség, ezért a régészeti kultúrákat egy-egy jelentősebb lelőhelyről nevezték el. Az említett régészeti kor a nevét egy Segesvár melletti dombról, a Wietenbergről kapta. Az utóbbi évek autópálya-építéseit vagy egyéb nagyberuházásokat megelőző leletmentő ásatások során Erdélyben, főként Fehér és Kolozs megyében, feltártak néhány jelentős bronzkori temetőt. Foglalkozom a gondolattal, hogy a temetők leletanyagának a vizsgálatával megkíséreljem a Wietenberg-kultúra időszakának társadalmi rekonstrukcióját. 

– Tőlünk, a mai embertől nagyon távol eső korokat tanulmányozol. Valójában a tankönyvekben is igen hiányos képet kapunk ezekről az időkről. Kutatásodnak milyen következtetései, milyen üzenete van a ma embere számára?

– Egy példát említenék: mostanában nagyon divatos kifejezés lett az „ökológiai lábnyom”, ami az embernek és az emberi közösségeknek az önfenntartás érdekében a természetre, környezetre gyakorolt hatását jelenti. Kissé leegyszerűsítve az erőforrások kihasználását kell érteni alatta. Ökológiai lábnyoma volt a gyűjtögető ősembernek, és van az elektromos autóval közlekedő mai embernek is. A dákok a váraikhoz, szentélyeikhez a ma is látható kalánmezői (Măgura Călanului) kőfejtőből bányászták és szállították a követ a fővárosukba. Ez tehát a királyságuk ökológiai lábnyomának egyik tényezője. Gyakran tapasztalom, hogy a régészet kapcsán az emberek nagy részének a szemet kápráztató tárgyak, kincsek jutnak eszébe. Minket, kutatókat azonban a folyamatok is érdekelnek, a történelmi események előzményei és következményei. Az, hogy mi befolyásolja egy nép történelmének alakulását, önmeghatározását. A tanulmányommal, amely most már angol nyelvű könyv formájában is megjelent, azt vizsgálom, hogy ezekben a folyamatokban milyen szerepet kapott a környezet. Hogyan befolyásolta a közösségeket a környezetük, ugyanakkor hogyan alakította az ember a környezetét az igényeihez. Egy adott térség erőforrásai kihatnak az ott élő nép gazdaságára, kapcsolati lehetőségeire. Ezáltal tehát a környezet meghatározza identitásunkat, sorsunkat, lehetőségeinket, akár hétköz- napjainkat is. Jó tehát tudomásul venni ezt a kölcsönhatást ember és természet között, mert ha ezt szem előtt tartjuk, akkor tudatosabban fogunk viszonyulni az épített vagy természeti környezetünkhöz. Íme egy újabb példa arra, hogy a ma embere milyen tanulságokat vonhat le a történelemből.