Hétköznapi történet
Irénke és Sándor szövetsége jó három évtizede kezdődött, bár a magas, sovány férfi és babaarcú, alacsony párja gyakran érezte úgy, hogy sokkal régebben, a titokzatosan távoli időben fonódott egymásba az útjuk. Igazi diákszerelem volt az övék, az a fajta, ami a kételkedők szerint legkésőbb a ballagásra kiég. A csendes, jó tanuló lány gyakran írta meg a házi feladatként kapott fogalmazást a versenysportoló fiú helyett, és a földrajzórára kért térképeit is rendszeresen elkészítette, cserébe ott szurkolhatott minden futballmeccsen az első sorban. A csapattársak álmélkodva figyelték a kapcsolat alakulását, azt, hogy hiába a népszerűség, a női rajongótábor, Sándornak csak Irénkére van szeme.
– Tizenévesként sokszor elképzeltem magam hófehér ruhás menyasszonyként, de ennél tovább valahogy nem vitt a fantáziám – kezdte közös történetüket az ötvenes évei elején járó, kicsi asszony. – Persze, szerettem volna gyerekeket, nagy családot, de a Sanyi iránti érzelmeim mellett mindez másodlagosnak tűnt. Úgy voltam vele, bárhogy is alakul az életünk, csak együtt maradjunk, a többi nem számít. Az érettségit követő nyár életem egyik legszebbike volt. Akkor engedtek el először a szüleim Sanyival edzőtáborba a hegyekbe, felejthetetlen két hetet töltöttünk ott együtt. Aztán eljött az ősz, és vele a váratlan fordulat: a katonai behívó. Most is jól emlékszem Sanyi édesanyjának az arcára, amikor felhozta a lépcsőházból a következő egy évünket megpecsételő levelet. Mi az anyósjelöltemmel – akivel egyébként igazi bensőséges, szinte barátnői kapcsolatban voltunk – egészen kikészültünk a hírtől, csak a párom őrizte meg a nyugalmát. Azt mondta, a berukkolás a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik, pánikra semmi ok. Aztán eljött a sorozás órája. Meleg, október eleji nap volt, az idegességtől mégis végig rázott a hideg, amíg a vár udvarán várakoztam. Reménykedtem, hogy elismert sportolóként nem kell túl messzire utaznia, de hamar kiderült, hogy hiú ábrándokat kergetek. Temesvárra küldték, a csendőrökhöz. Este indult a vonat, hajnalban kellett megérkezniük az újoncoknak. Sanyi nem akarta, hogy kikísérjük, de végül belátta, hogy ez nekünk mennyire fontos. Volt is aztán filmekbe illő búcsúzkodás. Szerencsére a többi kiskatona családja is kitett magáért, így nem voltunk túl feltűnőek. A távozása után két hét telt úgy el, hogy semmit nem tudtunk róla. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb. Aztán megjött az első levél, utána a második... Volt, hogy egy nap többször is írt, és el is küldte valamennyit. Ő, aki sohasem szerette a gondolatait papírra vetni, most mindent elmesélt, ami körülötte történt. Beszámolt a napi programjáról, a katonatársakról, arról, hogy melyik felettesével lehet szót érteni, és melyikkel jobb tartani a tisztes távolságot. Azt is elárulta, hogy nem illik rá az egyenruha, jó két számmal kisebb a méreténél, és a bakancs is szorítja, így a menetelések nem tartoznak a kedvenc időtöltései közé. Persze, én sem maradtam adós a válaszokkal. Rövid időn belül a postai alkalmazottak régi ismerősként üdvözöltek.
– A levélírás és a postára szaladgálás mellett mivel töltötted a napjaidat abban az időben?
– Kicsit olyan volt számomra az az év, mint egy sűrű erdő, amin valahogy keresztül kell vergődnöm. Hamar rájöttem, hogy ezt kétféleképpen tehetem meg: vagy igyekszem izgalmas kalandként felfogni az egészet, és menet közben meg-megcsodálom a ,,tájat”, vagy behunyt szemmel próbálok az út végére jutni, de ez utóbbi esetben szinte biztos, hogy eltévedek. Figyeltem arra, hogy ne egyforma szürkeségben illanjanak el a napok, mindeniknek legyen valami haszna, tanulsága. Megkértem a párom édesanyját, hogy tanítson meg elkészíteni Sanyi kedvenc ételeit, közben nagymamám szakácskönyvéből is mindegyre kísérleteztem egy-egy ismeretlen recepttel. Emellett sokat olvastam, filmeket néztem – akkoriban volt a videotékák fénykora –, és némi tétovázás után egy fodrásztanfolyamra is beiratkoztam. Ennyi tennivaló mellett sokkal gyorsabb, könnyebb volt az ,,erdőből” kifelé vezető út. Sanyit a katonai eskütétel után engedték először haza. A szertartásra, persze, mi is elmentünk az édesanyjával. Talpalatnyi üres hely alig volt a vonaton, akkor aludtam életemben először és utoljára lábon állva. A hazafelé vezető út már sokkal kényelmesebb és szebb volt, főleg, mivel akkor már Sanyi is velünk tartott. A visszatérés gondolata viszont nagyon megviselte az én ,,hős” katonámat. Ettől egészen meglepődtem, de aztán megértettem, hogy sokkal könnyebb idegenbe távozni, mint egy olyan helyre, amelynek minden árnyoldalát jól ismerjük. A katonaság további hónapjai azonban nem voltak annyira emberpróbálók, mint az első hat hét. A futballnak köszönhetően Sanyi visszakerült Maros megyébe.
A csendőrök futballcsapatában minden hétvégén meccse volt, és bónuszként kéthetente hazajöhetett. Egyetlen alkalommal, éppen a születésnapján történt meg, hogy valamiért nem kapott kimenőt, de, mivel tudta, hogy várok rá, kiszökött pár órára a kaszárnyából. Csak a felettese jóindulatának köszönhette, hogy nem került bajba. Nem szívesen emlékezik erre a történetre, így én sem részletezem, de a családi legendáriumunknak fontos része marad, sok más izgalmas sztorival együtt. A kislányunk születéséről, a családi nyaralásokról, a későbbi nagy botlásainkról, talpraállásainkról, örömökről és csalódásokról órákig lehetne mesélni. A jelenlegi, megtorpant világ valahogy mégis a közös katonaévünket hozta felszínre bennem. Úgy érzem, most, a világjárvány idején kicsit újra azt a visszaszámlálás alá helyezett életet éljük, mint annak idején, húszévesen. Az akkori lecke pedig most is érvényes. Okosan és tevékenyen kell tudnunk várakozni, mint aki biztos abban, hogy a félelemből nőtt erdő nemsokára ritkulni fog.
