Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Úgy gondoltam, hogy ezúttal az irigységről fogok valamit összeütni. Mint egy könnyű vacsorát. Hiszen köröttünk csak úgy burjánzik, mindegyre fölmagzik. Teljesen természetes érzemény, amely minden ember sajátja. Ebben a tekintetben a természet demokratikus, sőt egalitárius. A mérték, ill. a megnyilvánulás, a felszínre eregetés-eresztés – az, ami egyéntől egyénig különbözik. A természet, nevelés, önuralom, társadalmi ráhatások és kihívásokra adott válaszok függvényében.
Hogy mást ne mondjak, ott van például az egészséges irigység, amely olyankor fog el nemzeteket, egyéneket, vezetőket, amikor a másik csoportnál, társadalmi nagyegységnél (ország, tartomány, város), fel- és elismerik, hogy a szomszédban sokkal jobban mennek a dolgok, szebbek, tisztábbak az utcák, a házak, a közélet, gördülékenyebb a közügyek intézése, kisebb a bürokrácia és nagyobb a polgárok szabadsága. Vagy ahogyan egy film címe is mondja – hirtelen ez ugrott be a jegyzetírónak –: „a szomszéd nője sokkal zöldebb”. Ekkor szoktak történni a modellváltások,
közéleti ruhacserék, a papírformának ellentmondó polgármester-választások, kormány(át)alakítások, reformpolitikai felindulások. A végeremény még ködös, de a közösség elindul egy jobb, biztatóbb irányba. A remények felélednek – senki sem arról beszél, hogy a remény hal meg utoljára.
Van aztán az irigységnek színnel jelölt változata, valamiért a magyarban erre a sárgát szoktuk használni. Holott az a napfényre illik – gondolj Van Gogh napraforgóira. Nem: a magyarban az irigység sárga, és az iszákos ember a sárga földig leissza magát. (Afrikában ez nehéz lenne, ott ugyanis vörös általánosságban a talajszín. E kijelenté-semmel a geológusoknak és földrajztanároknak alkalmat nyújtok a cáfolatra.) Ja és sárga csikó, sárga ja nyereg rajta.
A sárga irigység kapja el az írót, ha pálya- és céhtársa jobb regényt, ütősebb verseskötetet, sikeresebb drámát produkál, ad ki, a kritika elhalmozza dicsérettel és olcsóbb gazsulálással egyaránt. Sárga volt a céhek irigysége, amikor kitiltották a konkurens céhen kívüli tehetségesebb mestereket, újítókat, vándorkereskedőket.
Sárga az irigység színe, árnyalata, visszája is abban az esetben, ha az elégtelenül informált honi egyén összehasonlítja saját keresetét – ha van nekije, és havonta azt ki is fizetik csengő honi oroszlános tallérban – a külföldi keresettel, bérrel, fizetéssel, haszonnal és haszontalanságokkal. Ilyenkor irigykedve gondol volt munkatársára, ösmerősére, szerencsésebbnek vélt vállalkozó kedvű és kalandor rokonára. Persze ezt csak a legszűkebb baráti körben, családi négyszögben hozza teljes sárgaságában nyilvánosságra. Egyébként polgáriasan, felszabadultan, kissé humorosan adja elő, és azt is hozzá-teszi, hogy neki ez adatott meg, mármost mit tehetünk ellene. Csak rosszabb ne legyen. (Avagy miként azzal a megbukott rendszer bukás előtti éveiben példálóztunk: abban hasonlít a feleség/férj és a szocializmus, hogy ez van, s ezt köll szeretni.)
Sok más példa is eszembe jutott, pl. hogy a háború idején, a zsidótörvények súlya alatt rengeteg feljelentés érkezett a társadalom minden, de leginkább a közemberi rétegéből, mely irigységből, a vagyonszerzés felcsillanó lehetőségéből és kapzsiságból fakadt. Irigyelte szomszédját, aki nem ivott, aki takarékos volt, akinek kis üzlete volt, aki gyermekeit iskolába járatta (kényszerítette), aki félretett a rosszabb napokra tudatosan, ösztönösen, a génjeiben hordozta az üldöztetés emlékét, aki más templomban imádkozott, és ott az isten se tudja, miről folyt a szó... Irigyelte a gyarapodást, a szorgalmat. Csak a sárga csillagot nem...
Mindez eszembe sem jutott volna, ha nem látnám naponta a magyar(országi) ellenzékben felhalmozódott frusztrációt (az irigység egyik hídfőjét, kiváltó okát), amellyel a közélet szereplőit szemlélik. Például amikor a pedagógusok felháborodnak azon, hogy az iskolaőrök fizetése nagyobb, mint a tanároké. Na és? Nem az iskola fizeti, nem a tanár tartja el az ifjúsági erőszak és drogfogyasztók megfékezőit. Vagy az, ahogyan kikezdték a győri polgármester adriai kalandját. Irigylik tőle azt, hogy két (vagy több) nővel mulatott egyszerre. Ha bírja?!! Ha van hozzá pénze. Van neki, hiszen olimpiai bajnok volt, jó a polgármesteri dotációja. És különben is, szabadsága idején cselekszi, ami a magánélet terrénuma; nem az ország jelenlegi (Trianon-szabta) területén teszi, és különben is bármilyen olimpikon, izomhód, neki sincs több abból, amivel minden férfiember rendelkezik Ádám óta. A kukkolót kellene példásan ülepen billenteni, azt, aki ilyen videókat feltölt, forgalmaz, aki zsarol, aki mindenáron botrányban utazik.
Ugyanezt mondanám arra is, midőn a média a külügyér adriai hajókázásán háborgott. Paparazzik jóvoltából. Jachton utazik – az a magyar közember nagy bánata, színtiszta honi irigysége, hogy jachtja csak a gazdagnak van. Demokratikus ingyenes közjacht nincs. A szegény ember lyukas csónakban evez ki a Tiszára, vagy ki sem megy a vírus miatt. Nincs kapás. Ez a politikai elit jussa. Cosi fan tutte.
Radnóti azt írja, hogy oly korban élt a földön, midőn az élő irigylé a férges síri holtat. Szerencsére ott már régen nem tartunk.