Az olvasó írja

 Súlyos keresztet cipelő, szenvedéssel teli, nehéz élete volt. Mégis derűs, jóságos, finomlelkű, segítőkész magatartása mindenki napját bearanyozta. Pedig egész életét tolókocsiban töltötte. Mert annak idején a sötét kommunista rendszer ellenségének tekintett arisztokrata család ivadékaként nem kaphatott gyermekbénulás elleni oltást.

A hetvenes évek közepén kérdeztem meg tőle egyik angolórán: milyenek vagyunk mi, magyarok? Felindultan válaszolt: csodálatosak, de van bennünk valami elviselhetetlen, ami egész történelmünket beárnyékolja. Hát igen, erről ma már órákat tudnék beszélni, főleg az utóbbiak vonatkozásában.

Igen, Marosvásárhely nagyasszonya volt, és nem mellesleg a város díszpolgára. Talán többet is érdemelt volna Bernády György városának magyar közösségétől, amelynek emblematikus személyisége és örökösen fájó szívű lelkiismerete volt.

Egyik magyarországi napilapunkban megjelent emlékező írásból kellett értesülnöm arról, hogy szellemi mentoraim közül az utolsó is eltávozott. Engem már nem volt, aki legalább telefonon értesítsen, hiszen nagy részüknek velem együtt el kellett költöznie, mert szülővárosában nem maradt egy négyzetméternyi élettere sem, mások már régen nem élnek, az a néhány ember, aki esetleg megtehette volna, el van foglalva a jogfosztottság és a megalázottság mindennapi következményeivel.

Mélységes fájdalommal gyászolom Bethlen Anikót, drága tanárnőmet. Ha itthonról hazamentem, mindig meglátogattam őt. Bár nekem nincs sem hazám, sem szülőföldem, csak szülőhelyem. Igaz, annak idején sokat tettem azért, hogy ma így érezzem. De szerencsére megúsztam, azért is, mert mindig temperálni igyekezett és megnyugtatott. Csodálatos teremtés volt, diákok százait készítette fel angol és német nyelvből többnyire sikeres iskolai és egyetemi felvételikre. Színes, empatikus és szenzitív személyiségével, enciklopédikus műveltségével, történelmi családjából hozott polgári neveltetésével mindenkinek őszinte, tisztességes, élettapasztalaton alapuló tanácsokat tudott adni.

Az anyaországi közéleti-kulturális beszámolóim után mindig megkérdezte: „Valami jót mikor tudsz majd mondani? Nézd meg, itt a sajátjaim tétlensége miatt tönkremegy minden, és szépen lassan elfogyunk. Ti is sokan elmentetek, mi lesz így velünk?” Igaza volt. De azt is elismerte, hogy 1990-ig a társadalmi elismerésnek és közmegbecsülésnek örvendő erdélyi magyar értelmiségi elit egyetlen képviselője sem nehezményezte legalább egyetlen mondat erejéig, hogy az egyetemet frissen végzett magyar fiatalok legnagyobb része – elsősorban az orvosok – csak a Kárpátokon túli román településekre kerülhetnek.

Gróf Bethlen Anikó egyszemélyes intézmény volt. Néprajzi múzeumnak is beillő házában naponta több tucat ember megfordult. Sokat köszönhetek neki, és sok mindent tanultam tőle. Az erdélyi magyar önazonosság fontosságát, a társadalom perifériáján tengődő egzisztenciák felkarolását, az elkobzott közösségi és családi vagyontárgyak visszaszerzésének szükségességét, az alázat és szolgálat jelentőségét, irodalmi értékeink, történelmi, kulturális hagyományaink ápolását.

És legfőképpen azt, hogy csak olyan ember tudja előrevinni a világot, „aki életében képes megváltozni, és a tökéletes hit, a tökéletes szeretet jegyében képes megélni az életet”.

A marosvásárhelyi Magányosok Klubja a legutóbbi március 3-i találkozó után, augusztus 11-én újra megnyitotta kapuit. A megjelentek létszáma reményen felüli volt.

Klubvezetőnk, Kopacz Imola klinikai szakpszichológus, aki hivatását nyugdíjas korában is magas színvonalon műveli, átérezte az idősek, egyedülállók helyzetét a szükségállapot, majd veszélyhelyzet alatt is. A megkövetelt szabályok betartásával megnyitotta a klub tevékenységét, és üdvözölte a néhány hónap alatt összegyűlt névnapok és születésnapok ünneplőit egy-egy szál virág kíséretében.

Augusztus 18-án tartottuk a Szent István-napi ünnepséget, ami a magyar államalapítás ezeréves emléknapja. Az ünnepek közösséggé formálják az embereket, azért minden nemzedék érezte az ünnep jelentőségét és összetartó erejét. A Szent István ünnepe nem mesterkélt kitalálás, nemzeti történelmünk évszázadai érlelték ilyenné. István királyt 1083-ban VII. Gergely pápa avatta szentté, ünnepe napjául augusztus 20-át jelölte meg, ami az egyik legrégebbi magyar ünnepnap és a magyar keresztény államalapítás napja. Szent István király államszervező munkájának jellegzetes vonása, hogy a jogintézmények megalkotásánál szívesen fogadott el keret gyanánt idegen mintákat, de azokba mindig magyar lelket öntött. 

Augusztus 20. / Országunknak szent királya, / Igy emlékezünk Istvánra, / Ki államot alapított, / Istenhitre megtanított, / Ó mennyi gond tépte, marta / hogy népét egybetartsa. / Törvénykönyvbe rögzítette / Mint helyes a magyar tette! / Égi anyánkat felkérte, / Legyen hazánk védelmére ... (Béres Anikó) Klubvezetőnk felhívta a figyelmünket, hogy az új kenyérről se feledkezzünk meg, hiszen a kenyér lételemünk.

A magyar nyelvben a kenyér számtalan kifejezésben, szóösszetételben szerepel, az előadó hosszú felsorolásából néhányat említek: mindennapi kenyerünk, megette a kenyere javát, kenyértörés, keserű kenyér, kegyelemkenyér, kenyérpusztító, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Kopacz Imola ezután a rövid kulturális műsor szereplőit kérte fel, így verssel Varga Irén, Cseh Juliánna, Czerán Erzsébet, énekkel Varga Irén és Némety Ibolya örvendeztette meg a klubtagokat.

Az ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A nemzeti színű szalaggal átkötött kenyeret elhelyeztük az ünnepi asztalon, meggyújtottuk a gyertyákat, és klubvezetőnk asztali áldást mondott, majd kört formálva imádkoztunk. Ezután megszegte a megáldott kenyeret, s mindenkinek jutott egy nagy szelet.

„Új búzából  új kenyér / Friss illata száll felénk. / Köszönjük szép szavakkal, / Nemzetiszín szalaggal. /Testet tápláló manna, / Üdv neked és hozsánna! / Áldott legyen a kenyér / István király ünnepén! / Megköszönjük Istenünk / Mindennapi kenyerünk...” (Béres Anikó)

Szívet melengető kellemes délután volt. Reméljük, hogy a klubtalálkozók az előírt szabályok szigorú betartása mellett folytathatók.