Az olvasó írja
Egyedül maradtam!
A marosvásárhelyi egykori Állami Magyar Tannyelvű Tanítóképző Intézet fiúosztályában, az 1947–48-as tanévben 48-an képesítőztünk. Egységes, erős, összetartó osztály volt a miénk, amelynek 90%-a faluról származott. Már az indulásnál tudtuk – hiszen azért választottuk a képzőt –, hogy falusi tanítók leszünk. Tanáraink erre készítettek fel négy éven át. Nap mint nap tömték belénk mindazt, amit majd tennünk kell, amit magyar tanítói hivatásunk megkövetel tőlünk. „Férkőzzetek be a falu lakóinak lelkivilágába, érezzetek együtt velük jóban-rosszban. Egyszerre dobbanjon szívetek az övékével, és úgy dolgozzatok, úgy éljetek, hogy tudatosuljon tanítványaitokban és a falu minden lakójában, hogy mindazt, amit tesztek, értük teszitek. Mutassatok példát saját életviteletekkel arról, hogy mit jelent az ember életében a tisztesség, a becsület, az igaz emberség, mit jelent a hazaszeretet, a nemzet szentsége, őseink hagyományainak tisztelete, nemzeti önazonosságunk megőrzése minden körülmények között, és embernek maradni bármi áron. Óvjátok, ápoljátok és őrizzétek meg az ősi gyökereket, hogy azok soha ki ne száradjanak, amíg csak ember él e földön” – hangoztatták számtalanszor négy hosszú esztendőn át.
Ilyen szellemben neveltek tanáraink, nevelőink, aztán szétszóródtunk Erdély egész területén a szélrózsa minden irányába. Szent kötelességünknek tartottuk, hogy gyakorlatba ültessük mindazt, amire kértek, amire tanítottak. Az osztály túlnyomó többsége élete végéig vagy nyugdíjazásáig megmaradt a választott pályán, de voltunk néhányan, akiket a sors más vágányra terelt. Bárhol voltunk, bármilyen feladatok, kihívások elé állított a sors, abban a szellemben éltünk és dolgoztunk, amit a képzőben belénk oltottak.
Az együtt töltött négy év alatt olyan szoros, önzetlen barátság alakult ki közöttünk, ami életünk végéig tartott. Minden érettségi találkozót megtartottunk, még a hetvenévest is. Igaz, hogy ezt már csak ketten Szélyes Ferivel, de megtartottuk. Ez volt az utolsó érettségi találkozónk. Sajnos többet nem találkozhatunk, mert a 48-ból 47-en elmentek. Itt maradtam én egyedül! A 60 éves találkozónk végén Losonczy Péter pipei tanító barátom odajött hozzám, magához ölelt, és így búcsúzott: „Domi, te leszel a kapuzárónk!” Akkor viccnek vettem vagy bóknak, de íme, jóslata bevált. Valóban én lettem a kapuzáró, 97 éves koromban.
Voltak közülünk, akik nagyon fiatalon meghaltak, mások középkorúan távoztak, de olyanok is voltak, akik elég hosszú ideig éltek. Ezek a fiúk megérdemelnék, hogy ha már én lettem a kapuzárójuk, mindeniknek kopjafát állíttassak, vagy kőbe vésessem a nevüket. Bocsássatok meg, drága Barátaim, de erre nincs lehetőségem, mindössze annyit tehetek, hogy ebben a cikkben megörökítem a neveteket és elhalálozásotok évét.
Következzenek itt az egykori, kedves osztálytársak, abban a sorrendben, ahogy az égi tanterembe beléptek: Fekete Imre 1952, Gálfalvi Ferenc 1979, Lukács Antal és Varga József 1980, Szabó József és Horváth Ferenc 1985, Orbán Lajos 1987, Kupás János 1991, Rózsa Sándor 1992, Szatmári Zsolt és Daróczi Ferenc 1994, Halmágyi Ferenc és Szabó Sándor 1997, Márkus Dénes, Lakatos József, Bőjthe Andor, Ilyés Csaba és Váradi Géza 1998, Bíró Péter és Sikó Ferenc 1999, Sipos Ernő 2000, Jánosi Gergely 2001, Győrfi János 2002, Simon Ákos és Lakatos József (II.) 2003, Balogh Ferenc és Székely György 2004, Koncz János 2005, Récsey István 2006, Irsai Zsigmond és Bréda József 2007, Szabó György és Péter Zoltán 2008, Győrfi János 2009, Szigeti Mihály 2010, Tőkés Lajos és Losonci Péter 2011, Papp Jenő 2012, Gyárfás Károly, Szabados Ottó és Siklódi Sándor 2013, Bustya Pál 2014, Simon József 2015, Dégi Sándor 2016, Nagy Ernő 2018, Szélyes Ferenc 2020, Derzsi Ferenc 2023.
Összeszorult szívvel, remegő kézzel vetettem papírra ezeket a neveket, és mindeniknél az volt az érzésem, hogy erős, meleg kézszorítással most veszek végső búcsút mindeniktől külön-külön! Bizonyára nemcsak azért küszködtem a könnyeimmel, mert valamennyiükhöz őszinte barátság kötött, hanem azért is, mert biztos voltam abban, hogy most már menthetetlenül én következem, rövid időn belül ütni fog az én órám is.
Nyugodjatok csendben, békességben, drága barátaim, addig is, amíg megérkezem. Várjatok szeretettel.
Kisadorjáni Szilágyi Domokos,
Marosvásárhely, 2023 áprilisa
