Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikai törekvései 1867–1914 között

A témáról ifj. Bertényi Iván, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az ELTE Bölcsésztudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusa tartott csütörtök délután előadást a Bolyai-klubban. 

Az előadásból az érdeklődők megtudhatták, hogy az 1867-es magyar kiegyezési törvény szerint a külpolitika Ausztria és Magyarország közös ügyei közé tartozott, ami azt jelentette, hogy a külpolitikát mindkét fél minisztériumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett kellett intéznie a közös külügyminiszternek. Vagyis a mindenkori magyar miniszterelnök jóváhagyása volt szükséges ahhoz, hogy a Monarchia jelentős külpolitikai lépést tegyen. 

Az alapvető törésvonalat a kiegyezéshez való viszonyulás jelentette 

Berényi elmondta, hogy a dualizmus korának magyarországi politikai életében a kiegyezéshez való viszonyulás jelentette az alapvető törésvonalat. A ’67-es pártok a Deák Ferenc által képviselt kompromisszum megtartását, a ’48-asok annak olyan módosítását szorgalmazták, amely Magyarországnak nagyobb önállóságot biztosított volna. Ez a program azonban az adott hatalmi realitások között megvalósíthatatlan volt, mert a Habsburg Birodalom felbomlását és közvetve az európai hatalmi egyensúly felborulását jelentette volna. 

A Habsburg-monarchia a 19. század közepéig nagyhatalmi politikát folytatott Németországban, Itáliában és a Balkánon. Az 1859. és 1866. évi elvesztett háborúk következtében azonban kiszorult Itáliából, és Németországban is egykori befolyásának is csupán a maradékait sikerült megőriznie. A Monarchia külpolitikáját a porosz győzelem után újabb vereség érte az 1871-es londoni konferencián. 

A berlini kongresszus

1871 novemberében Andrássy Gyula lett a miniszterelnök, aki egy Oroszország elleni európai koalíció összehozásán munkálkodott – sikertelenül. Később felismerte, hogy a Bismarck által kezdeményezett három császár kombináció az egyedüli lehetséges külpolitikai program a Monarchia számára. Így 1873-ban szerződést írt alá Németországgal és Oroszországgal. 

Az előadó beszélt a kiegyezés utáni balkáni politikai viszonyokról, ahol kaotikus állapotok uralkodtak, ugyanis a török birodalom uralma alatt álló kis államok nemzeti önállósodásra törekedtek. Az 1875-ös első balkáni konfliktus a hercegovinai, majd bolgár törökellenes felkeléssel kezdődött. Andrássy és az orosz külügyminiszter megegyezett, hogy ha Szerbia győzelmet arat, miként osztozzanak a török fennhatóság alól felszabaduló területeken: a Monarchia annektálná Bosznia-Hercegovinát, Oroszország meg Besszarábiát. Törökország legyőzte Szerbiát, és Oroszország beavatkozást sürgetett. A beavatkozás mikéntje körül kialakult orosz–osztrák vitát végül Bismarck döntötte el: Oroszország háborút indíthat Törökország ellen, a Monarchia pedig segítő semlegességet mutat. 

Az orosz sikerek és térnyerés kiváltotta Anglia tiltakozását. Andrássy, illetve Tisza Kálmán azon javaslatát, hogy a Monarchia üzenjen hadat az egész Balkánt meghódítani akaró Oroszországnak, Bécsben elvetették, és katonai lépések helyett diplomáciai beavatkozásról döntöttek. Andrássy az 1856-os párizsi szerződés megszegésével vádolta Oroszországot, és nemzetközi kongresszus összehívását kezdeményezte.

A berlini kongresszus döntéseinek külpolitikai következménye az volt, hogy Oroszország kudarcát Németországnak tulajdonította, és szembefordult vele. Bismarck, felismerve, hogy fennáll a veszélye annak, hogy Oroszország esetleg németellenes szövetségre lép a Monarchiával, 1879 augusztusában szövetségi ajánlatot tett Andrássynak. Az 1879 októberében 5 évre aláírt, de négy évtizeden át érvényben lévő kettős szövetség Németország és a Monarchia közt kölcsönös fegyveres segítségnyújtásról rendelkezett, ha valamelyik felet támadás érné. 

A Monarchia európai hatalmi pozíciója tovább romlott

A századfordulóra a Monarchia európai hatalmi pozíciója tovább romlott, ipari és katonai potenciálja már jóval elmaradt Németországé és a nyugati hatalmaké mögött. Eközben a vezető európai hatalmak viszonylatában a gyarmati ellentétek kerültek előtérbe. A századfordulón még úgy nézett ki, hogy a Monarchia az egyik, de korántsem legfontosabb szövetségese lesz Németországnak. 

Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, viszont Oroszországnak nem sikerült elérnie, hogy a nyugati hatalmak hozzájáruljanak a tengerszorosok tervezett revíziójához. A kialakult helyzet kárvallottjai, Szerbia és Oroszország szembefordultak a Monarchiával. Az orosz diplomácia a Monarchia lépése ellen nemzetközi konferencia által kimondott elítélő határozatot követelt, Szerbia fegyverkezésbe kezdett. A Monarchia kénytelen volt csapatokat összevonni a szerb határon. A válság végül 1909 márciusában Belgrád és Pétervár meghátrálásával zárult. Az annexiós tervbe a magyar minisztereket 1908 szeptemberében avatták be. Andrássy kivételével mindannyian támogatták. 

Konklúziók: amit lehet, ahogy lehet 

Berényi szerint 1849 után két nagy irányzat bontakozott ki: az egyik, amely bánta a forradalmat – Kemény Zsigmond, Eötvös József, Deák Ferenc –, illetve a Kossuth fémjelezte emigráció utopisztikus elképzelése, ami megvalósíthatatlan lett volna. Véleménye szerint logikusan következett az 1867-es kiegyezés, ami mellett az szólt, hogy „hajlandóak vagyunk a függetlenségünkről lemondani, ha a Habsburgok megvédenek minket, és tiszteletben tartják a jó együttműködést, illetve viszonylagos önállóságunkat, a fő ellenérv pedig az volt, hogy majdan együtt fogunk bukni az osztrákokkal. A pillanatnyi realitás Deák Ferenc véleményét tükrözte, aki helyesen döntött, mert nem lehetett tovább várni” – mondta Berényi Iván. Létrejött a dualista birodalom, melynek fő lényege a közös külpolitika volt, viszont magyar szempontból az érdekérvényesítés döntő módon függött az aktuális miniszterelnök és külügyminiszter ügyességétől. Lényeges változást hozott, hogy 1871-ben Andrássy Gyula lett a közös külügyminiszter, aki azonban nem azt a politikát hajtotta végre, amelyet szeretett volna, hanem amit lehetett. Ellenben egyértelműen neki tudható be a berlini kongresszus sikere. Az 1878-as berlini kongresszus következtében átrajzolódott a Balkán térképe: Ausztria-Magyarország megszállta Bosznia-Hercegovinát. 

Berényi az események tanulságának nevezte, hogy a közvetlen magyar érdeket a dualista logika mentén olykor alá kell rendelni a birodalmi szempontnak, hiszen hosszabb távon ez a közép-európai stabilitás megteremtését jelentette, illetve lehetővé tette a fejlődést. Európa nyugalmas évtizedeinek aztán Bismarck menesztése és II. Vilmos német császár színre lépése vetett véget, a magyarok azonban a változásokból nem érzékeltek semmit. A millennium évfordulójától az első világháború kitöréséig tartó éveket az előadó a magyar történelem önbecsapó és önsorsrontó korszakának nevezte.