Az új Vejnemöjnen

(Folytatás a december 5-i lapszámból)

Az irodalom mellett az orvoslást is a szívén viselte. Gyűjtőútjain szembesült a paraszti élet egészségügyi helyzetével, a hagyományos népi gyógyászattal. A tapasztaltakból arra következtetett, hogy elengedhetetlen az egészségügyi népnevelés, mert a parasztság gyanakodva közeledett az orvosokhoz, és jobban hittek a különböző varázslatokban, mint a gyógyszerekben. Első lépésként a gyermekek nevelésével és az egészséges táplálkozással kapcsolatos könyvet írt.

Azt mondhatnánk, hogy egy orvosnak elég a gyógyítás és a folklórgyűjtés. Elias Lönnrot azonban nem elégedett meg ennyivel. Hihetetlen megszállottsággal igyekezett megalapozni a finn nemzeti öntudatot. Számos munkája közül mérföldkőnek számított a finn-svéd szótár kiadása. Ugyanakkor a nyelvújító szerepét is magára vállalta, rengeteg új szót talált ki, írásaival a finn szókincs bővítésére, újítására törekedett. Kidolgozta és szabályozta a finn nyelvtant. Ő volt az első, aki Helsinkiben az egyetemen finn nyelven oktatott, és a nyelvtan tanulmányozását is javasolta. Érzékenyen közelített a nyelv területéhez. A szelíd és kedves professzor talán túl óvatos és engedékeny lehetett ezen az új téren, mert azt is feljegyezték róla, hogy maguk a tanulók kérték a szigorúbb finn vizsgákat.

Elias életét mélyen megérintette Vejnemöjnen üzenete. A dal, a muzsika hatalma őt is megbabonázta. Kevesen tudják róla, hogy nem csak amolyan barátkoztató furulyásnak számított. Figyelme kiterjedt a teljes nemzeti örökségre, mindent igyekezett felemelni, semmit sem hagyni a porban. Így történhetett meg, hogy a finnek népi hangszerén, a kantelén is kitűnően játszott.

A kantelejátékkal egy újabb történet született. A muzsikus Elias hamar rájött, hogy a népi hangszerrel csak úgy lehet nemzetközileg elismert művészetet megszólaltatni, ha magát a hangszert is fejlesztik. Az ősi kantele egy citeraszerű húros hangszer volt öt húrral. A régi kanteléket egyetlen fából faragták ki, és a húrjai lószőrből vagy állati inakból készültek. A kantele a férfiak hangszerének számított, a legenda szerint Vejnemöjnen is kantelén játszott.

Elias Lönnrot elsajátította a kantelekészítés titkát is, majd kidolgozta a professzionális, hangversenyeken is használható kantele új formáját. Munkájában kikérte a Helsinkiben működő Granholm zongoragyár mérnökeinek a véleményét is. 

 A tervek után maga Elias kezdte el a hangszerek készítését. Több típust is kitalált. Gyerekek számára készült a 15 húros, iskolai használatra szánt kantele, majd ezt követte a 25 húrral ellátott, kromatikus játékra is alkalmas változat. Az új hangszerek a sok húr miatt más hangolást és játéktechnikát igényeltek. Elias ezt is kidolgozta, sőt hangszertanítással is foglalkozott. A kanteletanítás elősegítése érdekében énekeskönyvet állított össze 230 melódiával – kár, hogy egyelőre nem tették közzé ezt a gyűjteményt. Becslések szerint maga Elias több száz kantelét készített. Ma körülbelül húsz, általa készített kantele létezik különböző finn múzeumokban.

Időskorára Elias még a családján belül is legendává vált. 1862-ben nyugdíjba vonult ugyan, de sosem maradt tétlen. Minden reggel ötkor kelt, elővette a kantelét, és újra meg újra elismételte Vejnemöjnen intéseit. Ezt követően egy csésze kávéval igyekezett élvezni a régmúlt idők dallamainak visszhangját, majd séta következett. Rossz idő esetén elmaradt a séta, egyből íróasztalához ült, és dolgozott szüntelenül. A munkát csak akkor szakította félbe, ha vendégek érkeztek. Pontban este nyolckor letette a kopott hegyű ceruzát, ezután családja körében vacsorázott. Vacsora után leült csodálni az alkonyatot, vagy elmerengett a téli esték csillagos égboltján, miközben kereken húsz ceruzát kellett meghegyeznie a következő napi tevékenységhez.

1884. március 19-én nem szólalt meg reggel öt órakor a kantele, a ceruzák pedig hiába álltak kihegyezve, nem volt többé szükség rájuk – emléktárgyak maradtak Elias Lönnrot után.