Ritka öröm számomra, ha a történetszereplőim által megpattintott lélekablakok mögül újabb ablakok nyílnak. Volt már rá példa – igaz, mindössze egyszer vagy kétszer –, hogy egy életút főhősében régi ismerősére talált rá valaki, legújabb beszélgetőtársam azonban önmagával nézett szembe azon a bizonyos ablakon keresztül, múlt heti történetem olvasása közben.
– Annak a tündéri kislánynak a csodaszép tábori élményei egy egészen más, elfeledettnek hitt nyarat juttattak eszembe, pontosabban egy júliusi hetet, aminek emlékétől sokszor szerettem volna megszabadulni, és sokszor úgy is gondoltam, hogy ez végre sikerült. Most újra kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Pedig tényleg nem ma történt, és nem is tegnapelőtt – húzta száját ironikus vagy inkább önironikus mosolyra ismerősöm. Nem volt nehéz rávenni, hogy nevét elhallgatva felidézze azt a régi tábort.
– A nyolcadik osztályt követő sikeres középiskolai felvételi után nagy reményekkel vetettem bele magam a vakáció ígérte szabadságba. Biztos voltam benne, hogy az áttanult hónapokat csakis felejthetetlen események követhetik, és ebben nem is tévedtem nagyot, csak éppen nem pozitív értelemben bizonyult maradandónak a rám váró tábori hét – vetítette előre beszélgetőtársam a kikívánkozó mesélnivalót.
– Akkoriban, a kilencvenes évek első felében még nem létezett nálunk fesztiválkultúra, magyarországi tinimagazinokban azonban olvastam a budapesti Diákszigetről, ami álmaim netovábbjának tűnt. Egy-két házibuliban már megfordultam a tizenéveim elején, ez az elérhetetlenül távolinak látszó magyarországi rendezvénysorozat pedig igazi bulimaratont ígért. Mindig is szerettem táncolni, de nem csak ez tette annyira vonzóvá számomra ezt a lehetőséget. Akkoriban faltam a romantikus történeteket tartalmazó füzetsorozatokat, elsősorban a kamaszlányoknak szóló Denise-t, és rettenetesen vágytam arra, hogy végre én is találkozzam a szerelemmel, lehetőleg egyből a nagy Ő képében. Valamiért azt képzeltem, hogy egy ilyen diákbirodalom mindenképpen megadja ezt nekem, ha nem a magyarországi, akkor egy itthoni. Elmondtam anyuéknak, hogy mit szeretnék, ők pedig ki is néztek nekem egy erdélyi iskolai tábort egy egészen festői környezetben. A helyszínt szándékosan nem említem, mert nem szeretném, hogy bárki magára ismerjen azok közül, akik ott voltak. Gondolom, ezek után valami igazán nagy durvaságra számítasz, és talán legyinteni fogsz a történet végén. De hidd el: egy nem túl mutatós és cseppet sem magabiztos tinilány nem muszáj egy horrorsztori hősnője legyen ahhoz, hogy a lelke mélyén valami összetörjön.
Nem tolakodtam elő kérdésekkel, hagytam, hogy közénk telepedjen a gondolatérlelő csend, ami aztán előhívta a szavakat.
– Édesanyám elkísért a buszhoz, és elkövette azt a baklövést, hogy rábízott a csapattal tartó, enyhén idősödő pedagógusra, mégpedig a többi, velem egykorú lány füle hallatára. Talán ettől kaptak vérszemet a többiek, nem tudom, de az biztos, hogy már az úton úgy éreztem magam, mint egy emberi világba tévedt űrlény. Akkor jöttem rá, hogy a Vásárhelyről indulók mind osztálytársak és barátok. Próbáltam megismerkedni velük, de többnyire csak félszavas válaszokat kaptam a kérdéseimre. Miután megérkeztünk, mindenkit beosztottak valamelyik szobába. Érdekes módon magára a szálláshelyre nem emlékszem, de arra igen, hogy négy velem egyidős és egy jóval kisebb lánnyal kerültem egy fedél alá. Az én ágyam természetesen a kicsi fekvőhelye mellett volt. Őt egyébként, tőlem eltérően, hamar befogadták maguk közé a szobatársaink. Már az első este elkezdődtek az ugratások, de akkor még úgy tűnt, ez a barátkozásnak a jele. Nem is estem kétségbe, amikor megfogtam a fogpasztás kilincset, és akkor sem, amikor fél órát kerestem az ágyam mellett hagyott házi papucsomat, ami valami rejtélyes módon a közös ruhásszekrény mögé „vándorolt”. Néhány órával az érkezésünk után átjött hozzánk egy román fiúcsapat, és nagy közös kártyaparti kezdődött. Nem ismertem azt a játékot, de örültem, hogy én is beszállhatok. Azt azonban már akkor észrevettem, hogy a fiúk „elosztották” maguk között a négy velem egykorú lányt, engem pedig a kicsivel együtt levegőnek néztek. Bíztam benne, hogy az elkövetkező napokban minden jobb lesz, de ennek az ellenkezője történt. És már nem csak belülről éreztem magam űrlénynek, kívülről is kezdtem olyanná válni, főleg, hogy a hajam minden éjszaka egészen összeragadt. Bármilyen furcsán hangzik, nem jöttem rá egyből, hogy össze van fogpasztázva a párnám, és miközben álmomban forgolódom, egészen felkenem a tincseimre a fehér masszát. De ennél sokkal fájdalmasabbak voltak a késői beszélgetések, amiket alvást mímelve hallgattam végig. Legtöbbször én voltam a főtéma, az, hogy mennyire csúnya és ügyetlen vagyok, és milyen kár, hogy egy légtérbe kerültek velem. Néha a magát barátnőmnek mutató kis „áruló” is odakuporodott közéjük, és mindennel egyetértett, sőt ki is egészítette a jellemzésem a saját meglátásaival. Úgy éreztem magam azokon az éjszakákon, mint aki fogságban van, és valamikor a hét közepén elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, másnap lelépek onnan. Persze reggelre elszállt a bátorságom, vagy megjött az eszem, ki ahogy értékeli. De egy biztos: életem egyik legnehezebb hetét éltem meg abban a diáktáborban, és az első alkalommal megtapasztalt kirekesztés fojtogató érzésén az sem enyhített, hogy a táborzáró napon igazi diszkót rendeztek nekünk a szervezők, ahol egy ismeretlen, jóképű barna fiú többször is felkért táncolni.
– A tábor után, gondolom, nem tartottad a kapcsolatot az ottani szobatársaiddal – szólaltam meg a történet végén –, de véletlenszerűen sem találkoztál velük?
– Nem, és talán már fel sem ismerném őket, az arcuk ugyanis egészen elhalványult az emlékezetemben. Csak az a torokszorító érzés maradt meg tisztán, ami a suttogásukat hallgatva éjszakáról éjszakára megkörnyékezett.
