Azt a pillanatot soha nem lehet megunni

Sokat tud az élet és a halál dolgairól. Biztonságot jelent a felügyelete alatt átesni egy súlyos szívműtéten. Jó vele elbeszélgetni mélységekről és magasságokról, orvoslásról, egzotikus kirándulásokról vagy akár a mindennapokról. Dr. Kovács Judit a MOGYE Anesztézia, Intenzív Terápia és Sürgősségi Orvoslás Tanszékének adjunktusa, a Marosvásárhelyi Szívérbetegségek és Transzplantációs Intézet altató- és intenzív terápiás főorvosa. 

Legkedvesebb orvos ismerőseim jegyzékén az elsők között szerepel. Mindig szívesen hallgatom előadásait a szervátültetésről, a fájdalomcsillapításról, a tanatológiáról (a haldoklással, a halálra való felkészüléssel foglalkozó tudományról), a súlyos, gyógyíthatatlan betegek emberséges (palliatív) ellátásáról. Amikor beszél, látni vélem, ahogy az arcára kikönyököl a lélek.

Az ő esetében szinte fölösleges a megszokott kérdés, hogy miért választotta az orvostudománynak ezt a kissé árnyékban levő ágát, amelynek fontosságára csak akkor döbbenünk rá, amikor a hozzánk közelállók kerülnek kritikus helyzetbe.

– Hároméves koromban kijelentettem, hogy doktor „bácsi” akarok lenni, és ez a vágy változatlanul élt bennem. Volt időszak, amikor a rák ellenszerét akartam felfedezni. Az egyetemen haboztam a különböző szakterületek között, majd elég határozottan a belgyógyászat mellett döntöttem. A dicsőszentmártoni városi kórházban töltöttem a három nagyon hasznos gyakorló évet, majd általános orvosként egy bukovinai községbe helyeztek, ahol egy nagyobb rendelőnek voltam az orvosa. Mivel tudták, hogy ott lakom, éjjel-nappal hozzám fordultak a sürgősségi esetekkel. Megszoktam és megszerettem a kicsit keményebb munkát, amelynek során tenni is kellett a betegért. Ez a két év meghatározó volt az életemben, ott nőttem fel, ott értem meg. 1990-ben versenyvizsgát szerveztek, Vásárhelyen két altatóorvosi, egy kardiológiai és egy börtönorvosi (belgyógyász) állást hirdettek meg. Bár a környező nagyvárosokban kinéztem néhány helyet, amikor a bukaresti vizsga után a választásra került a sor, szinte akaratlanul csúszott ki a számon, hogy intenzív terápia, Marosvásárhely, holott szüleim már nem éltek, és megfogadtam, hogy nem fogok a szülővárosomba visszatérni. 

– Nem bántad meg?

– Soha, annyira szeretem most is! A sürgősségi ellátás kicsit másabb, mint a belgyógyászat, nemcsak gondolkozni kell, hanem valamilyen beavatkozást is el kell végezni. A „régi kórház” általános sebészetén kezdtem, harmadéves alorvosként elmentem egy hónapra a szívsebészeti klinikára, hogy ezen a téren is tapasztalatot szerezzek. Megkedveltek, hívtak, és – a Kolozsváron tett szakvizsga után – mentem.

– Gondolom, hogy a közismert dr. Kerek István főorvos volt a tanítómestered, aki 1972-től a szív- és érsebészeti klinikán az anesztezológiai osztályt megszervezte és vezette.

– Rengeteget tanultam tőle, nemcsak altatást és intenzív terápiát, hanem emberséget, és azt, hogy mással is kell foglalkozni, nem csak az orvostudománnyal, hogy ne maradjunk szakbarbárok. 

– A szívsebészeten nehezebb az intenzív terápiás orvosnak, mint máshol?

– Nem könnyű, viszont egy kis terület. Az általános intenzív terápiai osztályon többféle betegségben szenvedőt kell ellátni, a szívsebészeten kis területen nagyon mélyen kell tudni a tennivalókat.

– Kívülállóként rendkívül nehéz feladatnak érzem, amikor például egy nyílt szívműtétnél a vérkeringést ki kell vezetni egy műszívre, műtüdőre. Hogyan történik?

– Nehéz, de nagyon szép ez is! A két fővénából vagy a pitvarból visszafolyó vért átvezetik a készüléken, ami feltölti oxigénnel, és az oxigéndús vért egy pumpával visszapumpálja az aortába. Műtét után is fenn lehet tartani ilyen módon a keringést, jelenleg is van egy betegünk, akit így tartunk életben. A műtét alatt általunk használt extrakorporális szív-tüdő készülékek hat órán át képesek fenntartani mesterségesen a keringést, ezalatt jó vérnyomást lehet fenntartani, hűteni vagy melegíteni lehet a beteget, a szükségnek megfelelően. 

Amikor befejezéshez közeledik egy műtét, minden alkalommal különlegesen jó érzés tölt el, amikor látom, hogy újra dobogni kezd a szív. 24 éve vagyok a szívsebészeten, de ezt a pillanatot soha nem lehet megunni. Pedig gyakran egyformán történnek a dolgok, de azért van benne kihívás is, és unalmasnak korántsem nevezhető.

– Az altatás mellett tanítasz is, hogyan lettél egyetemi oktató?

– A MOGYE-n 12 éve adjunktusként dolgozom, intenzív terápiát, sürgősségi orvostant, elsősegélynyújtást, jelenleg pedig a gyógyíthatatlan betegek palliatív gondozását tanítom asszisztens-, fogorvos-, gyógyszerész- és általános orvostanhallgatóknak. Az állást a volt főnökömtől örököltem. Nem akartam tanár lenni, mert korábban nagyon gátlásos voltam, de elvállaltam, hogy az anyanyelvű oktatás ne szűnjön meg. Az első évek rémálomnak tűntek, majd adott pillanatban rájöttem, hogy talán jobban kedvelem, mint az orvosi mesterséget. Pontosabban: nem tudok dönteni, mert amikor a betegekkel vagyok, azt szeretem jobban, ha tanítok, a hallgatókkal való együttlétet. 

– Melyik a leggyakoribb szívműtét, a billentyűcserék?

– Régebben az volt, de ma már koszorúérműtétből van több. Annak ellenére, hogy tíz évvel ezelőtt beindult a sztentek behelyezése, és a sebészek pánikba estek, hogy elveszítik a munkájukat, a páciensek száma nem csökkent. Ha a koszorúéren nagyon sok helyen van szűkület, ha teljes érelzáródás történt, akkor műteni kell. 

– Megritkultak a szívátültetések. Nincsen donor?

– Nagyon kevés. Az úgy volna igazán jó, ha az ember húszévesen eldöntené, hogy ha történik vele valami, adja-e a szerveit vagy nem, és ez megjelenik az egészségügyi kártyán. Mert akkor, amikor bekövetkezik egy hirtelen baleset, és mesterségesen tartják fenn az életműködéseket, a hozzátartozóknak a rossz hír okozta sokkos állapotban nehéz elhinniük, hogy valóban agyhalott az érintett személy, ami megnehezíti a döntést, és nemet mondanak.

– Hogyan történik az agyhalál megállapítása?

– A mai tudásunk szerint abból az állapotból nincsen visszaút. Leggyakoribb oka a szív megállása. Szervezetünkben az agykéreg, a szürkeállomány sejtjei bírják a legkevésbé az oxigénhiányt. Átlagosan három percig, és ha ez idő alatt nem kezdődik meg vagy nagyon elhúzódik az újraélesztés, amivel az egynegyedét lehet fenntartni a keringésnek, akkor sérülnek az agysejtek. Ha kevesebb sérül, az érintett felébred, és maradványtünetekkel életben maradhat, de ha több, akkor menthetetlen. A szív akár húsz perc múlva is újraindítható, de az agysejtek három perc után tömegesen pusztulnak. Ennek lehet más oka is, kiterjedt agyvérzés, agykoponya-trauma. Romániában nagyon szigorúak a törvények. A legtöbb országban elég, ha az agytörzs halálát kimondják, mert ott vannak az életfontosságú központok: szív, keringés, légzés…, nálunk viszont kötelező az agykéreg halálát is kimondani. Az agyhalál első jele a mély kóma, a beteg nincs tudatánál, nem reagál semmire. Ezt követően klinikai módszerekkel kimutatjuk, hogy nincsenek meg az agytörzshöz köthető reflexek: a szemreflexek, szemmozgás,  köhögési reflex, és nincsen spontán légzése. Következik az EEG, amivel biztosan kimutatható, hogy nincs agykérgi működés. A sejtek feltelnek, mert megáll az a pumpa, ami a nátriumot és a vizet kiszorítja. Mivel mindez egy zárt helyen (a koponyán belül) történik, a 48 órán belül tetéző agyödéma olyan erőteljes lehet, hogy az agyban minden eret összeszorít, megáll a keringés, ami az agyhalált jelenti. Ezt kell kimutatni, és ha bármilyen gyanú felmerül, lehet pótvizsgálatot kérni, ami azt jelenti, hogy kontrasztanyagot fecskendezünk be az agyi erekbe, amivel megállapítható a keringés hiánya. Ettől kezdve csak gyógyszerrel, mesterségesen tudjuk a szívműködést és légzést fenntartani addig, amíg kiderül, hogy mi lesz a döntés. Az agyhalál kimutatását célzó kivizsgálásokat kétszer kell elvégezni, felnőtteknél hat, gyermekeknél 12, 24 óránként.

Ha külföldön az illető még életében úgy döntött, hogy nem adja a szerveit, és biztos az agyhalál diagnózisa, 24 órán belül leállítják a lélegeztetést, és két-három percen belül beáll a halál. Ezt nálunk is előírja a nemrég megjelent törvény, de senki nem meri megtenni. Mi addig tartjuk fenn a légzést, amíg egyéb szövődmény miatt bekövetkezik a halál. 

– Ha eldönti a család, hogy adják a szerveket, akkor mi történik?

– Azonnal értesíteni kell az Országos Szervbankot, hogy van egy donor adott vércsoporttal, és melyek azok a szervei, amelyeket fel lehet használni. A szervátültetésre várók listája alapján döntik el, hogy ki kapja a szerveket. Figyelembe veszik a sürgősséget, a távolságot, a vércsoportot, a szerv méreteit. A transzplantációs koordinátor értesíti Bukarestet, ahova a májat viszik, Kolozsvárt, ahova a vesét, és Vásárhelyen marad a szív. Esetenként a hasnyálmirigyet, a vékonybelet, a bőrt, és szaruhártyát is felhasználnák, de a hozzátartozók ritkán járulnak hozzá, hogy mindent, különösen a külső szöveteket is eltávolítsák. A csapatok egyszerre kell érkezzenek, hogy egyszerre történjen a szervkivétel, amit az adott szervnek megfelelő konzerváló oldatba tesznek, és hűtőtáskában szállítanak. A szív 3-4 órát bírja, a máj 6 órát, a vese akár 12-24 órát is, miközben  tápanyagos oldatot keringetnek bennük. 

– Intenzív terápiás orvosként gyakran találkozol a halállal, hogyan éled meg?

– A szívsebészeten előfordult, hogy hetekig mesterségesen életben tartottunk valakit. Így történt egy ötéves kislány esetében is, akinél szövődmények léptek fel, és kialakult az agyhalál. Az anyukája nem egyezett bele, hogy leállítsuk az életfunkciókat, és három hónapig éltettük mesterségesen. Ennek hatására kezdtem el tanulmányozni, hogy mi is történik ilyenkor, meddig kellene nekünk elmennünk, és mikor kellene megállnunk az élet mesterséges fenntartásával. Azóta sokat olvasok ebben a témában, meghallgatom mások véleményét, mégsem mondhatom, hogy biztosan tudom, mi volna a helyes. Van azonban egy olyan pillanat, amikor lehet, hogy nem kellene tovább erőltetni, például egy utolsó stádiumban levő súlyos betegnél. A kórházban mindent megteszünk, de nem biztos, hogy az a szenvedő alany javát szolgálja. Feltehetően csak a szenvedéseit hosszabbítjuk meg egy teljesen idegen környezetben ahelyett, hogy az otthonában valaki fogná a kezét. 

Egyik diáklányommal végeztünk egy felmérést arról, ki hogyan szeretne meghalni. A megkérdezettek több mint 90 százaléka azt válaszolta, hogy otthon, a családja körében, az emberek nyolcvan százaléka mégis a kórházban hal meg. A szüleim, a férjem itthon haltak meg, mert az volt a kívánságuk, hogy ne vigyem kórházba őket. Viszont elítélni sem tudok senkit amiatt, hogy kórházba viszi súlyos betegségben szenvedő szerettét, mert előfordulhat, hogy a súlyos állapotból is felépül.

– 2009-ben egy sorozatot írtál Harmónia rovatunkban a kegyes halálról, az eutanáziáról, és arra a következtetésre jutottál, hogy az ország többi nagyvárosához hasonlóan Marosvásárhelyen is kellene hospice kórházakat létrehozni, ahol a fájdalomcsillapításra és a közérzet javítására összpontosítanának a menthetetlen betegeknél. Miért nem tartja senki fontosnak ebben a városban, hogy a haldoklásra, a halálra is emberhez méltó körülményeket teremtsünk?

– Az onkológiai klinika mellett működik egy nagyon kicsi osztály, a Nova Vita kórházban is elindult egy, de később megváltozott a rendeltetése. Most az adventista egyház épít hospice házat, de ezeken kívül egy olyanra lenne szükség, ahova bárki eljuthat, és nem nagy pénzért, mert haláluk előtt a legtöbben már elköltötték a spórolt pénzüket, sokan a gyógyulásuk érdekében. Bár azt mondják, hogy nem lenne orvos, aki vállalja, ezt nem hiszem, mert sokan tettek vizsgát palliatív gondozásból, amire én is készülök. Elismeréssel kell említenem dr. Finna Judit családorvost, aki a Medicare alapítványon keresztül nagyon sokat tett az otthongondozásért.

– Említetted, hogy különleges online kurzusokat is elvégeztél. 

– A kommunikációs tanfolyamon azt tanították meg, hogy a betegekkel, hozzátartozókkal hogyan kell a rossz hírt közölni. Néhány előadást erről én is tartottam, azóta a kollégáim engem bíznak meg ezzel a feladattal.

Az igazat kell mondani apró lépésekben, tisztán, és minden kérdésre tudni kell a választ. Először pontosan átnézem az adatokat, mert általában sok kérdés merül fel. Tisztázni kell, hogy a beteg akarja-e tudni. Ha nem, azt tiszteletben kell tartani, és csak a hozzátartozókkal kell közölni a tényeket. Ma már egyre több ember akarja tudni, hogy mi lesz vele. Sohasem szabad megmondani, hogy hány százaléknyi esélye van a betegnek, és azt sem, hogy mennyi ideje van még hátra, mert nem tudhatjuk, hiszen mindenki másképpen reagál a kezelésre. 

Az életem egy sorsfordulója vezetett rá arra is, hogy a hideg tudományon kívül az embernek lelke van, amivel foglalkozni kell, ahogy a beteg hozzátartozóinak a lelkével is egy kicsit, ez a hospice, a palliatív gondozás lényege, ami egyre közelebb áll hozzám, de az intenzív terápiát sem hagynám. Próbálom rábeszélni feletteseimet, hogy alakítsunk ki egy hospice – intenzív terápia osztályt a nagyon súlyos betegeknek, akiknek a felügyeletét szívesen vállalnám. De tudom a választ: nagyon sokba kerülne, és nincsen rá pénz. Csak azt sajnálom, hogy a fertőző melletti intenzív terápiás kórtermekben nem alakítottunk ki valami ehhez hasonlót.

– Látni a nyomait, hogy intenzíven dolgozol. Az elsősegélynyújtásról írt könyvedet (Erdélyi Múzeum Egyesület, 2014) ismerem, a sürgősségi orvoslásról szóló (Erdélyi Múzeum Egyesület, 2010) könyv bemutatóján is részt vettem. Most milyen témával foglalkozol?

– Az intenzív terápiáról szóló könyvemet szeretném befejezni. Ezenkívül készül egy dolgozat, ugyanis a szívsebészeten az invazív kardiológia osztály elindított egy új módszert, amely olyanszerű, mint a sztent beültetése, és a mellkasi vagy hasi aneurizmát (érkiboltosulást) lehet ezzel a technikával megoldani. Egy fél éve kezdődött el az aortabillentyűk cseréje egy vastagabb katéteren keresztül. Egy palesztin származású orvos, dr. Ayman Elkahlou, az invazív kardiológai osztály vezetője végzi, aki Bukarestben diplomázott. Kollégájával akkor jöttek Marosvásárhelyre, amikor a szívintézet kardiológusai tömegesen átmentek Brassóba. A beavatkozáshoz szükséges altatást tanulmányozom és dolgozom fel.

– Hogy határoznád meg, hogy mi az élet?

– Egy nagy tapasztalat.

– És a halált?

– Egy másik tapasztalat. Úgy gondolom, hogy a halál után megyünk valahova, és azt remélem, hogy nincs mindennek vége. Az a rengeteg tudás, amit összegyűjtöttünk, nem veszhet kárba. Aki halni tanul, az élni tanul, mondta Polcz Alaine, ezért fontos, hogy az álmainkat valóra váltsuk.

– Kívánom, hogy sikerüljön.