Ballada arról, hogy mi minden lehettem volna
Mi minden lehettem volna.
Például orvos, ha apám
szavára hallgatok – áldott
lett volna az egész család
velem: olcsó volnék, szegény
hűség börtönében fogoly,
ma, mikor a medikusok
színe-java elvándorol...
Lehettem volna lakatos.
Az aztán a mesterség – így
kérges tenyerű nagyapám.
Ütöttem volna mindvégig
a vasat, gépet javítok:
számtalan a hibás motor,
ma, mikor a lakatosok
színe-java elvándorol...
Lehettem volna jó mérnök.
Jó mérnökök mintaboltja
ez a kor. Tornyot terveznék:
kilátót a kopár dombra,
tűnődve nézni a jövőt
mint termékeny, gazdag folyót,
ma, amikor a mérnökök
színe-java elvándorol...
Maradhattam volna otthon.
Koldus szívvel hirdethetném:
„A nagy világon e kivűl”
nincs jobb takaród, mint Erdély.
Esetleg hős' halott lennék,
s a múlt terén emlékszobor:
majd, amikor a halottak
színe-java elvándorol...
Hűségre rendelt az ember:
mag, mely álmodik a mélyben,
majd fává lesz, vagy sarjú ág –
ide-oda fúvó szélben...
Ó ha én fenyőfa volnék
– bár gyökere sziklás orom –,
ma, amikor a fenyőfák
színe-java elvándorol...
Ajánlás
Herceg, ne vádolj, hogy semmi
lettem s ebben megnyugodtam.
Ablakok gyúlnak felettem,
s látom mindazt, ki nem voltam,
de lehettem volna talán:
békém látszat, a valóság
Gordiuszi, kínzó csomó,
ma, amikor éveimnek
színe-java elvándorol(t)...
