Hogy mi játszódik le annak az előkészítő osztályos gyermeknek a fejében, aki egy osztatlan osztályban nap mint nap kénytelen végighallgatni, ahogy a másik négy évfolyammal foglalkozik a tanító, s közben üresen ásítanak a szórványóvodák.
Intézményi önállóságuk megszüntetésével valósággal „lefejezték” az óvodákat. Ha nem állítják vissza legalább a száznál több gyermekkel működő kisdedóvók független vezetését, és egyes intézmények továbbra is több kilométer távolságban levő iskolák fennhatósága alatt maradnak, szembe kell nézni a megnehezített ügyintézéssel, a kommunikációs nehézségekkel, a rendszeres felügyelet és ellenőrzés meglazulásával, a fokozatos leépüléssel. Fizetetlen megbízottal bomlik a rend, a tisztaság, ami előbb-utóbb a szülők bizalmának a csökkenéséhez vezet. Bár kétségtelen, hogy gazdasági meggondolásból került sor erre a beláthatatlan következményekkel járó intézkedésre, annak, aki elrendelte, aki végrehajtotta, és aki tiltakozás nélkül alávetette magát, nem lehet megbocsátani. Egy olyan építmény lebontásához járulnak hozzá ugyanis, ami a rendszerváltást követően a leglátványosabban alakult át, és működött kiválóan, megyénkben legalábbis. Az épületek csinosítása, a berendezés felújítása, a jól képzett pedagógusok igyekezete és hozzáállása, a színvonalas rendezvények mind-mind a minőség irányába hatottak. A „hátratett kezes”, „ujjat a szájon” időszak, az iskolás szigorúság helyét a játék, a játékos fejlődés öröme vette át a kuckóval érdekesebbé, színesebbé tett termekben. Az állandó szépítési, megújulási lázban az óvónők minden lehetőséget megragadtak, s helyenként az állam is bőkezű volt. A bogár-, állat-, virág- és mesehős nevekre átkeresztelt hosszított és rövid programú óvodák minden kényelmet biztosítottak a gyermek számára, a méreteiknek megfelelő mellékhelyiségektől kezdve a szépen kidíszített termekig, rendezett udvarokig. S a játék mellett nem hanyagolták el az iskolára való felkészítést sem. Amikor az építmény készen állt, a hagyománnyal szakítva először a kisebb és nagyobb gyermekeket keverték össze ott is, ahol lehetőség volt a korosztály szerinti külön csoportok működtetésére. Ez nem nyerte el a szülők többségének a tetszését. Amikor némileg kezdett helyreállni a rend, a nagycsoportosokat vezényelték át az iskolai előkészítő osztályokba, hogy ezzel próbáljanak meg a csődöt mondott tízosztályos oktatás statisztikáin javítani. Nem kétlem, hogy a szülők és pedagógusok többsége elégedett az előkészítő osztályokkal, s azt sem, hogy felgyorsult a világ, okosabbak lettek a gyermekek, javult az iskolai létszám, de hajdani pedagógusként és anyaként mégis úgy érzem, hogy a játék öröméből vesznek el egy évet. Pedig a Kis Hercegből jól tudjuk, hogy jaj annak a felnőttnek vagy gyereknek, aki elfelejt vagy meg sem tanul igazán játszani.
Hogy mi játszódik le annak az előkészítő osztályos gyermeknek a fejében, aki egy osztatlan osztályban nap mint nap kénytelen végighallgatni, ahogy a másik négy évfolyammal foglalkozik a tanító, s közben üresen ásítanak a szórványóvodák. Hogy az a kisgyerek, aki még szívesen játszana, megszereti-e vagy nagyon megunja az iskolát, alaposan még nem mérte fel senki. Egy azonban biztos: a nagycsoportos gyermekek nélkül elveszítette régi súlyát az óvoda, s szeptembertől utolsó tőrdöfésként immár az önállóságát is. Ami 23 éven át épült, az így fog lebomlani kellően át nem gondolt, előzetesen ki nem próbált döntések nyomán. Vajon meddig játszatják el újra meg újra Kőmíves Kelemenné balladáját?
