Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nem a romániai iskolai oktatás egykori alapművének számító, Mihail Sadoveanu által megírt regényről jut eszembe ez a hasogatásra kitalált eszköz. Gondolom, tájékozottabb olvasóink már tudják, hogy a napokban Magyarország átadta Azerbajdzsánnak azt az azeri katonatisztet, akit mintegy nyolc éve a magyar igazságszolgáltatás életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, mivel baltával megölte alvó örmény tiszttársát. Azerbajdzsánban pedig az érkező rabot azonnal szabadon engedték, külön lakást és őrnaggyá való előléptetést élvezhet mint „nemzeti hős”! Hiszen Azerbajdzsánban hőstettnek számít, ha valaki egy (nem mellesleg, sőt!) keresztény örményt megöl.
Egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy a magyar kormány jóhiszeműen és jogszerűen járt el, miután írásos biztosítékot kapott Azerbajdzsán részéről, hogy az elítélt tovább folytatja büntetése letöltését és semmiképpen nem szabadulhat börtönéből az ítélettől (2004) számított legkevesebb 25 évig. Biztosra veszem, hogy nem a jelenlegi magyar ellenzék (és néhány külföldi hírforrás) által emlegetett dollármilliárdos magyar állampapír Azerbajdzsán általi vásárlásának „ellentételezése” a kiadatás. Hiszek abban is, hogy mindezt a magyar kormány teljes mértékben be fogja bizonyítani a közeli napokban, esetleg megszakít minden kapcsolatot Azerbajdzsánnal is, ha más megoldást nem lehet találni az ügyben.
A gond „csupán” annyi, hogy a magyar történelem számtalan példáját felidézhette volna az illetékes döntés előtt az arra jogosult személy vagy testület. Miután a nemzetközi jogra hivatkozik a magyar kormány hivatalos közleménye is, jó volna észrevenni, hogy mennyit is ér manapság az erre való hivatkozás. Mert például Trianon (1920) és Párizs (1947) óta tudjuk, hogy a román állam arra jogosult szervei, királyok és (kis)királyok (kommunisták, 1948 és posztkommunisták, 1990) írásos garanciát vállaltak a nemzeti kisebbségek, kiemelten a magyar közösség jogainak, javainak biztosítására. És mit látunk közel száz éve? Népszövetség vagy ENSZ, Európai Unió, NATO vagy Varsói Szerződés, egyre megy: ha valamilyen nagyhatalmi érdek nincs, akkor bizony senki nem segít a jogfosztás miatt tiltakozón (most soroljam 1956-ot, Budapest, 1968-at, Prága, vagy1979-et, Varsó?)
Bizonyára olvasóim közül többen megrónak majd, hogy egybemosom az egykori és mostani hatalmi szerkezeteket. Arra kérek viszont minden jóhiszemű embert, hogy tényekkel cáfolja fenti kijelentésemet, mert lehet ugyan hivatkozni mindenféle „nem megfelelő a pillanat”, vagy „sokkal nagyobb galibát előzünk meg, ha kívül maradunk” típusú magyarázatokra, de ettől még a puszta tények maradnak velünk.
Mi más, mint a jog (így, egyszerűen, nem emelve nemzetközi „rangra”) megcsúfolása az, amit a Székely Mikó-ügyben elkövetett a román (i)gazságszolgáltatás? Mi más, mint a jogi csűrés-csavarás mintapéldája a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ellehetetlenítése? Mi más, mint felháborító és soha el nem fogadható, hogy az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kapcsán összeállított parlamenti jelentés hivatalos formában mind a mai napig nem elérhető? És az, hogy az akkori események után több mint két évtizeddel még mindig azok a magyar és roma nemzetiségű személyek viselik a megbélyegzést (elüldözés otthonaikból, pénzbüntetés, erkölcsi priusz, hogy a lelki traumákat ne is említsem), akiket az esetek többségében román nemzetiségű polgárok támadtak meg, vertek véresre, nyomorékká, aláztak meg emberi mivoltukban? És a támadók mind a mai napig semmilyen vagy szimbolikus büntetést „szenvedtek el”!?
Félreértés ne essék: nem biztatok senkit semmilyen erőszakos igazságtételre, bár a bevezetőmben emlegetett Sadoveanu-mű hősnője éppen baltát ragadott vélt vagy valós igazsága megvédése érdekében. Csupán felsoroltam néhányat azok közül az események közül, amelyek alapjaiban rendítették meg bizalmamat a román igazságszolgáltatás függetlenségében.
Az pedig, hogy a jelenlegi román kormány első embere egyenesen fenyeget egy közösséget azért, mert állampolgári jogaival élve tiltakozik egy nyilvánvalóan igazságtalan bírói döntés ellen, alulmúl minden elképzelést arról, hogyan értelmezi a jogász (?!) miniszterelnök a... jogot kies hazánkban. Ha az elmúlt három hónap kormányzati ámokfutása után még cseppnyi illúziónk maradt volna arról, hogy Románia jogállami keretek között képzeli el a jövőjét, akkor ezek a szavak, kijelentések még azt a csekély reményt is túlzottnak minősítik. Nem sokkal a sepsiszentgyörgyi, méltósággal megtartott tiltakozás után ugyanis a miniszterelnök újabb kijelentése már a nemzetközi megfigyelőket is felvilágosította arról, miként látja V. P. a közeli és távoli jövőt országa számára. Románia schengeni csatlakozása késlekedésének okán megszólalva ugyanis úgy véli, hogy az idén úgysem lett volna semmi esély a belépés engedélyezésére, ezért aztán fölösleges mindenféle „jöttment” külföldi, EU-s politikus „igényének”, óhajának sietve eleget tenni. Románia csakis saját, jól felfogott érdekeit szem előtt tartva fog politizálni, aztán az idő majd elhozza számára a schengeni csatlakozást is. A szomorú mindebben az, hogy az elmúlt évtizedek gyakorlata alapján még igaza is lehet!
Befejezésül pedig a Látó és a Vatra folyóiratok egyelőre (?) elbukott beolvasztási kísérlete kapcsán egy néhány szót. Ennek az évszázadnak az első évében, amikor a frissen beiktatott városga(rá)zda még helyiséget sem volt hajlandó biztosítani a két rangos irodalmi folyóiratnak, és a Kereskedelmi Kamara segédletével kiebrudalta ezeket a több évtizede használt épületből, a Maros Megyei Tanács közigazgatási perben bizonyította, hogy az ingatlan, amelyben azóta is működhet a két lap szerkesztősége, a megyei tanács tulajdona. Az akkori és mindmáig regnáló polgármester soha nem bocsátotta meg, hogy azt az épületet ilyen „haszontalan” éhenkórászoknak utalta ki használatba (és újította fel) a megyei önkormányzat. Ki tudja, talán most is az áll a beolvasztási szándék mögött, hogy a központban levő ingatlant valaki másnak képzelik el átjátszani, a szerkesztők pedig érjék be azzal, hogy egy-egy számítógép előtt ülve firkáljanak arról, amihez kedvük van, ne „dőzsöljenek” néhány négyzetméteres irodákban, ne beszélgessenek egymással (a könyvtárban ugyanis, ha valaki nem tudná, többnyire olvasni jár az ember, nem diskurálni), vagyis pontosan attól, az alkotói létet is meghatározó, szerkesztőségi minimumtól akarják valakik megfosztani a két folyóirat munkatársait. Persze tudom, erről fölösleges is olyan szintű közéleti vezetőkkel beszélgetni, akik a gödrös utcák és a színházművészet közé tesznek egyenlőségjelet, mint tette polgármesterünk az éhségsztrájkoló színészeknek küldött üzenetében 2001 februárjában. Teljes egyetértéssel olvastam az egykori egyik Vatra-alapító Dan Culcer által Franciaországból írt sorokat, amelyben nevükön nevezi azokat, akik ilyen szándékkal közelítenek a művelődéshez.