Bankunió, avagy a szükségtelen jó?
Pedig a tévhitekkel ellentétben a közös eszközrendszer mentesítené az egyes országok adófizetőit a magán pénzintézetek megmentésének közvetlen terhétől, csakúgy, amiképp az országmentés terhétől is mentesítette eddig.
A bankunió nagyon jó lenne, ha örülnénk neki.
Az euróövezetben vitatott és apránként épülgető, bankuniónak elkeresztelt új pénzügyi rendszernek négy eleme van:
– Az egységes szabálykönyv a banktevékenység számára, benne a tőkemegfelelés nemzetközi szabványnál is részben szigorúbb számaival. Ezt az EU új intézménye, a 2011. január óta működő Európai Bankhatóság (EBA) dolgozza ki, és már nagyjából elkészült a munkával.
– Az egységes bankfelügyelet, amelyet az Európai Központi Bank (EKB) lát el, együttműködve a nemzeti hatóságokkal is. Ez a közeljövőben még nem lesz teljes: az EKB a 120 legnagyobb bank felügyeletét kapta meg, az összes bankét majd később. Igaz, a nagyobb pénzintézeteké az összes euróövezeti banki mérlegfőösszeg túlnyomó része, de mégsem az egésze.
– A közös betétbiztosítási rendszer, amelyhez még nem tudni, honnan lesz pénz. Sőt, a többi probléma miatt még igazán szó sem esett róla a tárgyalásokon.
– A közös bankszanálási rendszer, amelyhez az eredeti elképzelés szerint a pénzt a tavaly óta működő „európai valutaalap”, az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) szolgáltathatná, ha és amikor az EKB bankfelügyelete már majd működik, föltehetőleg a jövő évtől. Ebben a mechanizmusban a rászoruló pénzintézetek közvetlenül kaphatnának segítséget a közös mentőalaptól, és nem pedig országuk kormányán, vagyis a nemzeti közadósságokon keresztül. Ez megszakíthatná az ördögi kört az államadósság és az érdekelt bankok között. A kétes államadóssá-gok most még rontják a hitelező bankok mérlegét, az emiatt plusztőkére szoruló bankok megmentése pedig visszafertőzi, azaz növeli és drágítja az államadósságot.
Ez a terv azonban az utóbbi időben bizonytalanná vált, mióta fölvetődött, hogy az eredetileg és alapjában országmentésre szánt ESM-ből közvetlenül mégse lehessen bankokat menteni, inkább egy közbenső pénzalapot kellene alakítani, és a bankmentésbe igazságosan be kell vonni a közvetlenül érdekelt magántőkét. Az euróövezeti pénzügyminiszterek vitái szinte kilátástalanná váltak arról, hogy e módszereket hogyan, milyen arányban és sorrendben kellene vegyíteni. A közös közületi megoldás ugyanis politikailag, társadalmilag népszerűtlenné vált az utóbbi időben, a magántőke bevonása viszont elriasztaná a befektetőket a bankszektortól, ami öngól lenne. Ezért a közös bankmentés, bankszanálás rendszere még messze van a megvalósulástól, és vele a bankunió is.
Pedig a tévhitekkel ellentétben a közös eszközrendszer mentesítené az egyes országok adófizetőit a magán pénzintézetek megmentésének közvetlen terhétől, csakúgy, amiképp az országmentés terhétől is mentesítette eddig. A közös mentőalapokba befizetett szavatoló tagdíj ugyanis minimális, forrásaikat szabály szerint a tőkepiacról szerzik, és az ebből kapott segítséget a megsegített országoknak vagy akár pénzintézeteknek később törleszteniük kell. Az államok és a bankok viszont többé nem mérgeznék egymást: ettől automatikusan csökkenne mind a tagállami közadósságok, mind a bankok piaci kockázata, így a külső finanszírozás mindkettőjük számára olcsóbb lesz. A közös és egységes eljárás tehát egészségesebbé, megbízhatóbbá tenné az egész rendszert, főképp forrást szabadítana fel a beruházások hitelezésére, ami a jövő gazdasági sikerének mégiscsak a kulcsa.
A meglepő kérdés mostanában mégis az, hogy minderre a jóra tulajdonképpen mi szükség? Különösen, ha ilyen nehéz összehozni.
A válság és a válság okozta ijedtség miatt a határokon átnyúló bankhitelezés a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) statisztikái szerint a 2008-as rekordnak alig a felére csökkent az euróövezetben. Ha ez így megy tovább, előbb-utóbb az 1999 előtti, vagyis az euró bevezetését megelőző, azaz rendszerkockázati szempontból jelentéktelen szintre csökkennek a térségen belüli nemzetközi követelések.
A válságkezelés eddigi következményei sem ígérik a hitelezési irányzat változását, sőt, ellenkezőleg. Az euróövezeti periféria megrendült országai – Görögország, Spanyolország, Olaszország – nagy belső leértékelést hajtanak végre, persze nem örömükben: az utóbbi két évben vagy 5 százalékkal csökkentették a fajlagos munkaköltséget a némethez képest, versenyképességüket növelendő. Ennek nyomán kissé nőtt exportjuk, viszont a lakosság egyensúlyjavító megsarcolása miatt zuhant importjuk: így jövőre már – talán egyedül Görögország kivételével – mindnyájan folyómérlegtöbbletet érnek el. Közben – a határokon átnyúló finanszírozás visszaesése közepette és miatt – közadósságuk mindinkább hazai kezekbe kerül, könnyen adóztatható hozammal. E folyamatok nyomán a hozamok ésszerű mértékre csökkentek, államadósságuk megbízhatóan finanszírozhatóvá vált. Így a bankok megítélése is javult: az utóbbi időben nincs híre, hogy akár csak egy dél-európai bank is megmentésre szorulna. Ennek és az állampapírhozamok csökkenésének köszönhetően előbb-utóbb a magánhitelek kamata is kénytelen mérséklődni. Vagyis akár újraindulhatna a vállalatok, a beruházások banki és tőkepiaci finanszírozása.
Úgy tűnik, a bankuniótól várt jótétemények a válság hatására maguktól is megvalósulhatnak.
Ez a látszat azonban megtévesztő. Ami gyógyulásnak látszik, az valójában újabb válságjelenség: az euróövezeti pénzügyi rendszer szét- és visszaaprózódásának a jele, vissza a múltba, lemondva mindazokról az előnyökről, amelyekért az euróövezet eleve létrejött.
Ráadásul a bankunió nem csak válságkezelő módszer lenne, hanem és mindenekelőtt az új kockázatok előre jelzésére, kisimítására, a válságok megelőzésére szolgálna, csakúgy, mint az EU-beli közös gazdasági kormányzás sok más új eleme, közte a megerősített túlzottdeficit-eljárás vagy az újonnan bevezetett túlzott egyensúlytalansági eljárás.
Európa jövendő gazdasági ereje és nemzetközi versenyképessége a tét.
Mészáros György, MTI
