Olvassuk tovább Agyagási doktor visszaemlékezését báró Apor Károlyról. Megtudjuk, hogy 1884 körül Marosvásárhelyen az egyik legdíszesebb terem a Görög-palotában volt, mert a kaszinó is ott működött, de más események krónikája is felelevenedik benne.
A Görög-ház Apor Károly idejében
Olvassuk tovább Agyagási doktor visszaemlékezését báró Apor Károlyról. Megtudjuk, hogy 1884 körül Marosvásárhelyen az egyik legdíszesebb terem a Görög-palotában volt, mert a kaszinó is ott működött, de más események krónikája is felelevenedik benne:
„Felemlítem, hogy báró Apor Károly egyúttal a marosvásárhelyi Kaszinó elnöke is volt. Én 1884. január havában vásárhelyi lakos lettem s első kötelességemnek tartottam kaszinótagnak való jelentkezésemet. Felvételem után, a Görög-palotai díszes helyiségben történt megjelenésemkor az elnök kézfogással tüntetett ki…Még nagyobb kitüntetés volt későbben az, hogy engem, a 30 éves fiatalt befogadott a minden estéli »illusztrált preferánsz«-t játszó társaságba […] Eleinte meglehetősen rosszul játszódtam. Szidott bőségesen br. Apor Ká-roly, br. Bánffy Zoltán főispán és Dósa Gábor táblabíró is. Én hálás voltam és… vesztettem naponta legalább egy forintot. Mindegy, ki kell tartani: Ez a kártyások jelszava… S íme? Egy este nyertem öt játék aranyat, azaz két pengő forintot. Éppen le akartuk számolni: »Tűz van, tűz van!« kiáltás hangzik egyszerre. Megvilágosodik egyik sarokablak, kong a várbeli toronyban a nagyharang. Szétfut a kompánia. Égett a Bodor-híd közelében fekvő Baruch-féle szeszgyár (mely azután, és azóta huszárlaktanyává vedlett át). A felhalmozott spirituszt tartalmazó hordók bomba módjára robbantak fel, ki később, ki hamarabb, hogy a pokoli szép látvány hajnalig eltartson. Az épület már rég hamuvá változott, amikor a nagy, kékes színű lángok még széles körzetben éreztették a »krampampuli«-szagot.
A következő este megint együtt vagyunk, és kérem az öt arany beváltását. – Jaj kérem – szólt az elnök –, égéskor nem fizetünk. Beláttam az igazságot. Játszottam tovább és vesztettem híven tovább.” (Dr. Agyagási Károly: A Kemény Zsigmond Társaság régebbi tagjairól, Marosi Ildikó: A Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája – Levelek, iratok, adatok (1876–1948) című könyvében. Kriterion, 1973, p. 431–432.)
Érdemes meghallgatni Bözödi György Apor Károlyról írt véleményét is:
„Aport a Kemény Zsigmond Társaság kapcsolta közvetlenül Tolnaihoz, melynek ő az elnöke, Tolnai pedig a főtitkára volt; de más szálak is hozzájárultak jó viszonyuk kialakulásához. Apor Károly a kiegyezés utáni korszaknak kétségtelenül leghatalmasabb főura Erdélyben és legbefolyásosabb embere a bécsi udvarnál. Mint a bécsi kincstárnok fia és az udvarnak gyermekkorától kezdve kegyelt neveltje, egész életével kiérdemelte a királyi ház bizalmát. Az 1848-as forradalom és szabadságharc Erdélyben éri, de mint hű aulikus, Galícián keresztül Bécsbe siet és ott »izgulja« végig a főúri reakció oldalán az eseményeket. A Bach-korszakban elsőnek jön haza hivatalt vállalni, 1860-ban elnöke lesz a Marosvásárhelyen felállított úrbéri főtörvényszéknek, ahova egész Erdély úrbéri ügyletei tartoztak, vagyis ő döntött végső fokon, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítási törvény nyomán mi birtok jut a jobbágyság kezére és mi marad a földesuraknak. Nem titkolta, hogy a birtokosság védelme lebegett a szeme előtt, s ezt az elvét olyan következetesen alkalmazta, hogy ítéletei nyomán nemegyszer a külföldi sajtó is felzúdult. 1861-től elnöke volt a marosvásárhelyi ítélőtáblának is; nem túlzás tehát, ha Tolnai Erdély »első embere«-ként aposztrofálja levelében. Súlya ránehezedett Erdély egész közéletére és elsősorban Marosvásárhelyre, ahol kezében tartotta a kulturális, szellemi életet is. Ez utóbbi vonalon került vele Tolnai kapcsolatba, a Kemény Zsigmond Társaság megalakítása során. Apor felismerte és nagyra értékelte Tolnai tehetségét, kiváló képzettségét, viszont Tolnai is azt a főurat látta benne, aki műveltség, a korabeli irodalmi és szellemi életben való járatosság tekintetében felülmúlta az arisztokrácia átlagos színvonalát.” (Bözödi György–Dávid Gyula: Hogyan távozott Tolnai Lajos Marosvásárhelyről? Igaz Szó, 1966. 7. 110–133., p. 111.)
Néhány dologban én másként látom Apor Károly szerepét! Ha annyira kezében tartotta volna a kulturális és szellemi életet, akkor miért beszélnek a KZST Tolnai-korszakáról (1876–1884) és miért nem a KZST Apor-korszakáról? Beszélnek ugyanis a KZST Petelei-korszakáról (1896–1898), Sényi-korszakáról (1928–1948) stb. aszerint, hogy ki is nyomta rá az egyéniségét a KZST-re! Még Agyagási Károly, a KZST oszlopos tagja, Apor Károly munkatársa és beosztottja sem tudta, hogy Apor Károly egyáltalán alkotott-e irodalmi műveket vagy sem. És arról sem tudtak sem akkor, sem most, hogy egyik legértékesebb 1848-as korabeli hírlap- és nyomtatványgyűjteményét az EME-nek ajándékozta, vagy hogy értékes kéziratgyűjteménye és levéltára ma is feldolgozásra vár.
Ami Bözödi György Apor Károly politikai elkötelezettségéről írt jellemzését illeti, azzal nagyvonalakban egyet kell értsünk 150 éves távlatból is. Ez nagyrészt megegyezik neves történészeink véleményével is (lásd: Egyed Ákos: A jobbágyfelszabadítás néhány kérdése Háromszéken, Korunk, 1971. 8., pp. 1191–1198).
Apor Károlyról egy igen találó karcolatot írt Mikszáth Kálmán, érdemes ezt is elolvasni:
Mikszáth Kálmán: Egy kis emlékezés Aporra
Két esztendeje van (talán éppen évforduló), hogy a szegedi színházat megnyitották a király jelenlétében. Egy középkori királyi lakhely színeibe és formájába öltözött arra a három napra az ős polgárváros.
Ha a király itt Pesten van: az csak úgy az üveg alatt folyik le. A király jár-kel bizonyos program szerint, majd itt toppan, majd ott toppan, de abból vajmi kevés jut a nemzetnek. Egy katonatiszttel több vagy kevesebb, nem változtat a város arcán. A főurak sűrűn robognak át Budára, ha estély van vagy kihallgatás, de azokat csak a fiákerkocsis látja, mikor felülnek, s az se valamennyit, hanem csak azt az egyet, akit visz.
Egészen másképp festett az ott. Magyar ruhába volt öltözve az egész város. Bíboros menték piroslottak az utcákon, kardok csörömpöltek, kócsagtollak rengtek. Díszruhás alakok ültek a hintókon, mikor a király ment erre-arra, de díszmagyar ruhás volt a bámészkodó tömeg is. Itt már nem rontotta a külső hatást semmi. Semmi sem mutatta, hogy a XIX. században vagyunk. Mindenből az látszott, hogy a Nagy Lajos udvarában járunk, s ami azóta történt, az mind csak egy léha álom.
Mikor a szép színház minden páholya megtelt ragyogó, kardos vitézekkel, a legnagyobbikban, a középen maga a király ült a két Tisza között: drágakövek csillogtak a kardmarkolatokról, a menteláncokról és a kalpagokról. Még lent a földszinten is csupa zászlósurak látszottak ülni. (Az ember voltaképpen tudta róluk, hogy ez Nagy Gábor uram őkegyelme, a szappankereskedő, a mellette való meg Tuzok András uram, a városi iktató, de könnyen beleringathatta magát, hogy nem tudja.)
Szerettem volna látni azon az estén valami Dumas-féle darabot, milyen valószínűtlen lett volna az!
Hanem a Dóczi Lajos »Utolsó szerelmé«-t játszották, s ott éppen olyan emberek jöttek ki a színpadra, aminők mi voltunk a nézőtéren. Középkori magyar vitézek és leventék. Az ember nézte és hallgatta, de nem volt vele tisztában; ez-e a játék itt künn, vagy az ott bent a deszkákon. Valóságos polgári darabnak látszott.
A mellettünk levő páholyban egy öregúr ült sáfrányszínű bársonyruhában. Kurta nyakát bizonyos élénkséggel csavargatta ide-oda, szép ősz haját gyakran simogatta meg a nagy meleg miatt.
A prológ alatt élénk beszélgetésbe ereszkedett velünk. Mondtuk, hogy a »Kisfaludy Társaság«-ot képviseljük.
– Én is olyasféle ember vagyok itt – jegyzé meg mosolyogva.
Amire válaszul majd minden ajkon kicsinylő mosoly suhant el. Mert ami »olyasféle«, az már mind csak bliktri lehet mihozzánk képest!
Az öregúr nem törődött ezzel, nyájasan intézte hozzánk találó megjegyzéseit a színházról, őfelsége mai ebédjéről, Tisza Lajos irigylésre méltó sikeréről; hanem a Dóczi darabja alatt egyszerre elhallgatott, s a legnagyobb figyelemmel fordult a színpad felé.
– Önt érdekli a darab? – kérdém.
– Természetesen – felelte kurtán.
– De hisz nem való azt itt meghallgatni, mert a hatás romlik, miután csak az első felvonást fogják eljátszani.
– Pszt! – hangoztatta bosszúsan.
De egy pillanat múlva észrevette, hogy talán durvának fogom találni csendre intő »pszt«-jét, s mosolyogva fordult felém:
– Bocsánat, de az ember mégiscsak tartozik némi figyelemmel, mikor az ősapja beszél a színpadon.
A színpadra néztem. A magyar király diskurált ott az erdélyi vajdával. Több személy nem volt e percben a színpadon.
– Hogy kinek az ősapja? – kérdém önkéntelenül.
– Az enyém – felelte egyszerűen.
Mi a kő? – gondoltam magamban elálmélkodva, hol a színpadra, hol őrá tekintve. – A mi szomszédunk eszerint csak vagy egy Apor lehet, vagy egy Anjou. De miután Anjouk már nincsenek, tehát bizonyosan...
Észrevette, hogy ezen tűnődöm, s élénken mondá:
– Tudniillik csak Apor vagyok: Apor Ká-roly. – (Neki az »csak« volt).
Másnap a könyvtár megnyitáson voltunk. Nehány főúr, nehány püspök, mindnyájan nagy pompában, s nehány szegényes író egyszerű fekete ruhában. Alig lehettünk összesen tizenöten.
Hogy őfelsége fényesebb mentékben gyönyörködhessék, figyelmeztetem lassú hangon Horváth Gyulát és Kende Kanutot, akik daliásan néztek ki selymes öltözetükben, s erővel hátrahúzódtak.
– Előre, uraim, a színes mentékkel!
Amire felszólal kemény recsegő hangon az öreg báró Apor, úgyhogy őfelsége is hallotta:
– A könyvek közt vagyunk. Itt a fekete mentéé az elsőség!
(Nem hiába mondta tegnap, hogy ő is olyasféle ember. Elnöke volt a Kemény Zsigmond Társaságnak.)
Még egyszer láttam aztán a nemes bárót Tápén, hol virágkoszorúkkal és versekkel fogadták őfelségét fehérruhás parasztleányok, s feltűnő bátorsággal felelgettek a kérdéseire.
Egy ilyen leányt Apor is megszólított őfelsége közvetlen közeléből.
– Láttál már máskor is királyt, fiacskám?
– Nem láttam bizony én egyet sem Mátyás király óta – felelte a leány.
Amire elmosolyodott őfelsége, s odaszólt:
– És Mátyás királyt láttad volna?
– Én nem láttam, de tudom, hogy volt Tápén.
A király ezen alkalommal hosszan és nyájasan beszélgetett Aporral, s nekem a szívem dagadt örömömben, mert eszembe jutott a tegnapi színházi jelenet, ahol szinte úgy suttogott Apor a magyar királlyal.
Hát csak annyi kevés a különbség a költő álma és a valóság közt?
Századok fekszenek közbül, s mégsem rágták el az aranyos fonalat.
Kezdtem föl sem venni a századokat.
De nem volt igazam. Mert íme, csak két év múlt el azóta, s nincs meg már az egészből se a színház, se Apor.1
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
