Béke a sáncon
A kazanyi vizes világbajnokság egyik ritka pillanatát kaptam el egy tévéműsorban, amikor a szünetben „vesztes” finn–svéd lányokat kérdezte az újságíró: – Hogyan tudtok mosolyogni annak ellenére, hogy nem kaptatok aranyérmet? A válasz azonnali és frappáns volt: – Talán azért, mert mi, északiak boldog népek vagyunk…
S hogy továbbra is az „északi felségvizeken” maradjunk, nem sokkal később, sajátos Günter Grass-i hangszerelésben olvastam a következő megdöbbentő történetet a napóleoni háborúk idejéből.1 A nemrég elhunyt keménykötésű német író emlékei szerint ezt Ehring Bagge tanár mesélte édesapjának.
Valamikor ezernyolcszázvalahányban, amikor mindenütt Napóleon uralkodott, az angol tüzérség lövedékei fölgyújtották Koppenhágát, majd a tengerszorosban, a Stege felé vivő hajóúton föltűnt egy angol fregatt, alighanem azzal a szándékkal, hogy ezt a várost is lángra lobbantsa gyújtólövedékeivel. A MØn szigetét lakó parasztok azonban pillanatok alatt összetrombitálták a mintegy ötvenfős polgárőrséget, amelynek élén egy kapitány, amúgy nemesember és földbirtokos állt. Azon nyomban, mindössze egyetlen éjszaka alatt összelapátolták az egész szigetet körülvevő töltést, és még egy dombot is a közepére, azon meg fölállították a sziget egyetlen ágyúját. Másnap reggel ezzel az egyetlenegy ágyúval lődözni kezdtek, mindig olyankor, amikor a szélirány kedvezett volna a fregattnak, s elindulhatott volna a tengerszoroson át Stege felé. Természetesen az angolok visszalőttek. Napokon át tartott a nagy lövöldözés. Majdnem egy hétig. Aztán egy szombati napon a dán védők kapitánya evezős csónakot küldött a fregatthoz három emberrel, köztük egy gazdag paraszttal. A csónakon fehér zászló lobogott, a parasztgazda órákig tárgyalt a fregattkapitánnyal, mivelhogy másnapra, vasárnapra volt kitűzve a lánya esküvője egy szomszéd nagygazda fiával. Állítólag azt mondta, hogy a dán védők minden embere meg van híva a lakodalomba, a polgárőrség egy álló napig nem tud majd lődözni az angolokra. Így aztán neki egyfelől az a tiszte, hogy az angol kapitánynak egynapos fegyverszünetet ajánljon, másfelől pedig, hogy őt és a kapitány három tisztjét tisztelettel meghívja, legyenek díszvendégek az esküvőn. Utána aztán, másnaptól, hétfőtől kezdve – mondta a szigetlakó paraszt – újrakezdhetik a lövöldözést…
Az ajánlatot rövid kupaktanács után mindkét fél elfogadta... És az ügylet pontosan így is zajlott le. Alig ért véget az esküvő, amelyen a felek alaposan a pohár fenekére néztek és belapátolták a túrótortát, az ágyúk ismét rázendítettek. Ez egészen addig eltartott, mígnem az angol hadihajó – vagy mert nem jutott át a szoroson, vagy mert ráunt a lövöldözésre, vagy mert fogytán volt a muníciója – egyszer csak fogta magát, egyszerűen megfordult, és dagadó vitorlákkal Seeland felé vette az irányt.
A sziget körüli sánc még ma is megvan, akárcsak a domb középen, ahol az ágyú állt. Az árkot azóta benőtte a zöld növényzet és a bozót…
Kísértetiesen hasonló élethelyzeteket teremt az élet, állít elénk a Gondviselés. Csak tanulni kellene belőlük. A szeretettel, megbocsátással és ötletes figyelmességgel mindannyian a harag villámhárítói, a béke eszközei lehetnénk. Szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt.
Gyökössy Endre története is erre világít rá2.
Édesanyjától hallotta, mint gyermekkori emléket, hogy Tiszavas-váriban két asszony összeveszett, mert az egyiknek a gyereke beverte a másikénak a fejét, és az vérzett. Üvöltöztek, kiabáltak, szinte birokra mentek. Aztán jött egy harmadik szomszédasszony is, azt is megtépázták. Végül az egyik asszony a megsebzett gyereket, ahogy szokás volt akkor, batyuban a hátára kapta, és azt mondta: Viszem látleletre az orvoshoz! – Mire a gyerek visszaszólt a barátjának, aki megütötte: Pisti, várj meg, majd visszajövök, aztán tovább játszunk! Az anya olyan mérges lett, hogy földhöz vágta a fiát batyustól, s eltört a lába. Mert megbékült a barátjával…
Itt csak a gyereknek volt helyén az esze.
A boldogság titka szívünk békéjének titka. S ezt nem lehet eltitkolni. Kisugárzik. Szétárad.
Sp
1.Günter Grass: A doboz. Európa Kiadó, Bp. 2009, ford. Győri László
2.Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága. Kálvin Kiadó, Bp. 1993
