Bella István: Ábel a sivatagban
2.
Amikor megszületsz, halálod kezded el
építeni – percekből piramist –
s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is,
amíg önmagad mélyébe rejtezel.
Megkövült ereid labirintusa visz
hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden
fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is,
ami megtörtént és az is, ami nem.
Micsoda magzat vagy, kívülődő halott!
Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot:
megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő.
Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod.
Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz.
Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.