Benjámin utazása
2015-05-12 14:42:32
- Nagy Székely Ildikó
Táncban, munkában, téli nagy hidegben szolgáltak sok székely embert a Kovács Benjámin ujjai között született viseletek. A 87. évét járó nyárádszentimrei férfi cseppet sem lepődött meg, amikor bekopogtunk hozzá.
Táncban, munkában, téli nagy hidegben szolgáltak sok székely embert a Kovács Benjámin ujjai között született viseletek. A 87. évét járó nyárádszentimrei férfi cseppet sem lepődött meg, amikor bekopogtunk hozzá, pedig tüdőgyulladásból lábadozva, napok óta először kelt fel az ágyból azon a délelőttön. Csillaglátó szemekkel, otthonízű, ékes szavakkal fonta körénk több mint nyolc és fél évtized történetét.
– Itt születtem, ebben a házban. Hét testvérem volt, ketten korán meghaltak, őket nem ismertem. Hat-hét éves koromban nagyon beteg lettem. Ibolyát szedni voltunk a barátokkal, és engem megijesztett egy kutya. Ágynak estem, azt mondták, tüdőgyulladás. Egy Popper nevezetű orvos gyógyította akkoriban a környékbelieket, biciklivel járt a betegekhez faluról falura. Nyárádszeredában volt a rendelője, szekérrel vittek be hozzá, de úgy látszott, nincs mit tenni, lemondtak rólam. Az orvos azt mondta, ha meg is maradok, szerencsétlen leszek. Négy napig feküdtem mozdulatlanul. Hallottam, amikor apám azt mondja anyámnak, hogy jobb lenne, ha elmennék, úgysem lesz egészséges ember belőlem. A szüleim már készültek a szertartásra, rendezték a párnákat, szitálták a lisztet. Akkor aztán megfordult bennem valami, és megmaradtam. De újra kellett tanuljak mindent, még menni is. A hegyen lakott Róza néni, hozzá vittek gyógyulni. Ónt öntött egy üstbe, felforralta, aztán hideg vizet tett az oldalamra, és ráöntötte az ónt. Olyant lőtt, mint a puska. Ezt többször meg kellett ismételni, amíg egészen helyrejöttem.
– Mire emlékszik iskolás korából?
– 1936-ban voltam első osztályos. 1940 szeptemberében megfordult a világ, Magyarországhoz csatoltak. Többet nem volt szükség az iskolában a román nyelvre. 1944-ben végeztem el a nyolc osztályt, akkor konfirmáltam.
– Háborús időket éltek akkoriban.
– Tízéves koromban már éltem át bonyodalmat. Apámnak ágyéksérve volt, ezért nem kellett bevonulnia, helyette egy lovunkat vitték el több mint 16 hónapra. Egyszer aztán üzenték, hogy menjen apám Gernyeszegre a ló után. A falu végén eleresztették az állatot, az pedig meg sem állt a házunkig, ott aztán betette a fejét a kapun. Arra is emlékszem, amikor egyszer, korán reggel egy lovat láttam elesve a kapuban. Egy német katonatiszt állt mellette, és már vette elő a pisztolyát, hogy lője le, hogy ne maradjon az oroszoknak. Kértük, hogy ne ölje meg, de csak elpusztította, aztán távozott. Nagy nehezen feltettük egy szekérre a lovat, és a falu másik végére vittük, ott egy gödörbe dobtuk. Akkor már vége felé járt a háború. Előttem van az is, amikor lóháton jött az orosz, egy kicsi ember, és mellette egy német katona ballagott, akit a lóhátas mind azzal fenyegetett, hogy lelövi. A németnek zokni volt a lábán, a bakancsát egy másik, a kommunista rend embere vitte. A németeket az erdőben elengedték, aztán mind lelőtték őket. Olyan idők voltak azok, hogy enni sem tudtunk az asztalnál, mert jöttek a katonák, akiknek a szomszédban volt a konyhájuk, és elvettek mindent. A majorságot, a malacos kocát, a hízót is elvitték.
– A háború után vége lett a magyar világnak. Hogy élte ezt meg?
– Minden tervem elúszott. Gyermekként szívesen piszkálgattam a fát, képrámákat próbáltam faragni, és abban is akartam magam tovább iskoláztatni, hogy faragász legyek. De azután már nem volt lehetőség, hogy felső iskolába menjek, pedig minden papírt előkészítettünk. Pénzünk azonban nem volt, csak magyar pénz egy marékkal, de az senkinek sem kellett, most is megvan valahol a házban. Azon tanakodtunk apámmal, hogy mi legyen belőlem. Azt tanácsolta, kovács ne legyek, mert ahhoz nem vagyok elég izmos, cipész se, mert akkor egész nap összekucorodva kell dolgoznom. Végül szabó lettem. Andrásfalván, Simon Lázárnál voltam inas, aztán Makfalván tanultam a szabászatot. De még azelőtt elvittek katonának. 1950-ben rukkoltam be két évre, hat hónapot Orsován szolgáltam, a többi időt Craiován. Amikor leszereltem, újra nekiláttam a tanulásnak. Bejöttem Vásárhelyre, bekukkantottam a szabóműhelyekbe, erről-túl igyekeztem ellopni a mesterséget.
– Tanfolyamot is végeztél, azt is mondjad! – szól közbe a beszélgetést az ajtó mellől követő kendős asszony, Nemes Klára, akit Benjámin 1960-ban vett feleségül.
– 1978-ban – nyolc hónapon keresztül – minden vasárnap bejártam Vásárhelyre. 160-an voltunk ott szabók, és mikor kijártuk az iskolát, papírt is kaptunk a tudásunkról. De én már azelőtt is sok ruhát, kabátot varrtam itthon, a műhelyemben. A háború után posztóruhákat készítettem és kendernadrágot, amit az asszonyok tiloltak, szőttek. A faluból és más településekről is voltak megrendelőim. Mivel szeretem a pepecsmunkát, kezdtem mellényt zsinórozni. Amikor nem találtam zsinórt, az asszony fonta cipőfűzőből. Körbeszegett ruhát, székely harisnyát is varrtam, kabátot zsinóroztam. Tetszett a fiataloknak, távolabbi megyékből is adtak munkát. Amikor megjelentek a különféle szövetek, az emberek kezdtek kiművelődni, drágább anyagból csináltatták az öltözetet. Egyszer meghallottam, hogy Kovásznán finom posztó készül. Egy nagy csihánzsákba beletömtem 12 kiló birkagyapjút, és azzal indultam Kovásznára. Akkor utaztam első alkalommal vonaton. Érdekes volt, élveztem nagyon a tájat, de amikor át kellett szállnom egy másik vonatra, és szaladtam, hogy nehogy lekéssem, utánam kiáltotta valaki az állomáson, hogy: unde fugi, bozgorule (hova szaladsz, te bozgor)? Úgy éreztem, mintha kést szúrtak volna a hátamba. Hazafele jövet pedig a váróteremben két nő magyar könyvet olvasott, és egy férfi beléjük kötött, hogy Romániában miért olvasnak magyarul. Majdnem verekedés kerekedett a dologból, még a milicista is előkerült, aki pont magyar volt. Ennek az utazásnak a történeteit a mai napig sem tudtam elszívelni. Azóta sem értem, hogy van ez: itthon vagyok, mégis hazátlan?
– 1989 után hogyan változott meg az életük?
– Visszakaptuk a földünket, ekeszerszám is került hozzá. A varrogatás mellett mindig dolgoztam a mezőn is. Az államosításkor két lovunkat is elvették, azok ellenében két tehenet kaptunk, az egyiknek borja is volt, a másik ellés előtt állt. Beszoktattuk a jószágot a járomba, és nekiláttunk a munkának. Jobb lett az életünk akkoriban. De most már kezdek kinőni ebből a demokráciából.
– Még varrogat?
– Három-négy éve abbahagytam, most már kicsi a tűnek a lyuka. Meg aztán már nem is igénylik az emberek a székely ruhát.
– Gyermekeik, unokáik vannak?
– Öt gyermekünk van – szólt közbe Klára –, négy fiú és egy lány. A lányunk Kaposváron él, az egyik fiunk Tusnádon. A két ikerfiunk közül az egyik itt lakik velünk. Három unokánk is született, dédunokánk még nincs.
– Az az én vágyam – vette újra magához a szót vendéglátónk –, hogy ha majd a földi életből el kell költözni, nyugalmat hagyjak magam után. Ráíratnám a házat a fiamra, de nincs birtoklevél, anélkül nem lehet.
Kifelé menet, az udvaron fából készült, piros tulipánokkal díszített járom és hozzá illő ostor látványa állított meg. „Ne haragudj, édes párom/ Megvan még a festett járom” – üzenték a kékre festett fán a fehér betűk.
– Benjámin munkája, a feliratot is ő hegyezte ki az esziben – mondta halkan az idős asszony, aki párjával a kapuig kísért. Indulásunkig őrizték az utat.