Berecki Erzsébet művészete

Piros-fekete tánc ejti rabul a Berecki Erzsébet „kincses” szobájába lépőt. Szinte hallani a lábak dobbanását, látni a szoknyák pörgését a tömbházlakás székely ruháktól ékes falain. Ottjártunkkor arra kértük a szelíd tekintetű, minden mozdulatában méltóságteljes asszonyt, idézze fel az utat, ami a csodaszép ruhák születéséig vezetett.

– Nyárádandrásfalván születtem, Nyárádszeredában végeztem az akkoriban kötelező hét osztályt. Mivel jó kézügyességem volt, tanulmányaim befejeztével felvételiztem a marosvásárhelyi művészeti iskolába, rajz szakra. Úgy tudtam, hogy sikerült a vizsgám, aztán iskolakezdéskor kiderült, hogy hely nélkül vettek fel. Nem volt mit tennem, otthon maradtam. Akkoriban kezdtem el varrni tanulni Nyárádszeredában. Sokáig dolgoztam a helyi varrodában, aztán a hetvenes években Kemény Árpád díszlettervező jóvoltából alkalmaztak a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán. Huszonnégy évet töltöttem ott el, onnan is mentem nyugdíjba 1995-ben.

– Mi maradt meg leginkább a főiskolán töltött évekből?

– Az előadásokra készítettem ruhákat. Emlékszem, a Szép magyar komédiára tizenkét székely inget kellett varrni. Egy idő múlva az öltöztetésnél is segítettem. Mindig fiatalok között voltam, jó volt a hangulat, ezért is szerettem ott dolgozni.

– Mégis, nyugdíjas éveiben találta meg az Önhöz legközelebb álló alkotási formát.

– Fülöp G. Dénes egykori vártemplomi lelkipásztor felesége, Fülöpné Suba Ilona irányításával működött akkoriban egy kézimunkakör, amelynek én is a tagja lettem. Egyszer azt kérdezte tőlünk Ilona, tud-e valaki székely ruhát varrni, ő megvenné hozzá az anyagot, csak el kell készíteni. Szóltam, hogy én vállalom. Három társam segítségével láttunk neki a munkának. Mindig hiány volt székely ruhából, de akkor sok ruhát varrtunk, főleg fiataloknak. A gyermekek mai napig azokban a ruhában konfirmálnak a Vártemplomban. A kézimunkakör aztán megszűnt, de a székely ruhák varrásáról nem mondtam le, otthon folytattam a munkát. Számomra pihenés, kikapcsolódás is egyben. 

– Hány székely ruha készült itt az évek során?

– Talán huszonegynéhány. Nagyon sok időt vesz igénybe egy viselet megvarrása, évente nem is tudok háromnál többet elkészíteni. Úgy vagyok ezzel, mint a festő a vászna előtt. Elképzelek magam elé egy hétéves kislányt vagy egy idősebbet, aztán mintha neki varrnám a szoknyát, inget, mellényt, neki hímezném a kötényt. A tizenkét évesnek való viseletet úgy készítem, hogy a szoknyát le lehessen hajtani, így egész életében viselhesse. A mellényt mindig ki is keményítem, hogy szép tartása legyen. 

– Megrendelésre is dolgozik?

– Nem, inkább csak a családnak, az unokáknak varrtam méretre székely ruhát. De a kész ruhákból többen vásároltak már. 

– Külföldre is jutott belőlük?

– Igen. Magyarországra, Németországba is vittek tőlem székely ruhát. Kölnben azt mondta egyszer valaki, hogy ez nem is ruha, hanem ékszer. Számomra ez a dicséret többet ért minden pénznél. 

A csodaszép ruhák mellett párnák, varrottas terítők is díszelegnek a kincsekkel teli szobában. A betérő tekintetét mégis leginkább egy apró székely ruha vonzza.

– Az nem eladó – mosolyodik el Erzsébet. – Nagyon vágyom már egy dédunokára, rá vár ez a ruha.