Bernády és Marosvásárhely vízművesítése

Előzményei

Marosvásárhely a 20. század elejére 20–25.000 főre gyarapodott lakosságával a korabeli Magyarország negyedik legnagyobb Erdély-részi településévé nőtte ki magát. A város életében beállt változások szükségessé tették a tervszerű városfejlesztési koncepciók kidolgozását, valamint a korszerű infrastrukturális intézmények, közművek kiépítését. 

Az egykori vidéki kisváros lakosságának gyors ütemű szaporodása, a növekvő népsűrűség a közegészségügyi ügyek hirtelen gyarapodása a város vezetését rendkívül nehéz feladatok elé állította. Az 1890-es évekig megelégedtek a közegészségügyi, köztisztasági állapotok ellenőrzésével és az erre vonatkozó határozatok, szabályrendeletek alkalom szerinti betartásával. Figyelmet fordítottak az utcák tisztántartására, kikövezésére, a pangó vizek lecsapolására, az árnyékszékek, pöcegödrök megfelelő állapotban tartására. Csapadékos időjáráskor gondoskodtak az összegyűlt sár kihordásáról, száraz időben az utcák locsolásáról. Szabályozták az állattartás kereteit; a közvágóhídról és a húsvágásról külön rendeleteket is alkottak.

A komoly erőfeszítések dacára, a technikai módszerek tökéletlensége, a ráfordítható pénzeszközök szerénysége és koncepcióhiány következtében a polgárok mindennapjait megkeserítő helyzetek gyökeres orvoslására nem került sor. A nagyobb horderejű beruházások felvállalására a város csak központi ösztönzésre vállalkozott. Ez történt a vízüggyel is. Hiszen csak akkor tették meg az első komoly lépéseket, amikor a m. kir. Belügyminisztérium a közegészségügyi hiányok minél előbbi orvoslása érdekében az 1891. március 29-i 16.076. számú leiratában utasította a várost az egészséges ivóvízzel való ellátás és a csatornázás megejtésére.1

A minisztériumi intézkedést magáévá téve a tanács szakvéleményezésért az Országos Vízépítési Igazgatóság Közegészségügyi Mérnöki Hivatalához fordult. A Hivatal, eléggé hosszantartó készülődés és dokumentálódás után a véleményezést dr. Prunics György segédgeológussal 1893 nyarán elvégeztette. Következett a próbafúrás-tervek elkészítése, a kutak helyének kijelölése és megásása (már az első javaslat szűrt Maros-vízzel való ellátás volt).

Dr. Bernády György, a későbbi polgármester, a vízügy kérdésével az első alkalommal szembesült. A próbafúrások költségére kifizetendő 2000 forint fedezetének 1894. december 4-i közgyűlési tárgyalásakor, mint a városi törvényhatósági bizottság tagja az ajánlott próbakút elkészítését, illetve az azzal kapcsolatos kiadások biztosításának szükségességét ellenezte, és a közgyűlést elutasító határozathozatalra késztette. „Tekintettel arra – mondta felszólalásában – hogy az eddigi fúrásokkal nyert vizek jónak nem találtattak, s valószínűleg a próbakút vize sem lesz az egészségi követelményeknek megfelelő, nehogy ezáltal a város közönsége ok nélküli kiadásai merüljenek fel,” az igényelt összeg költségvetésbe való felvételének a mellőzését indítványozta. Indítványa elfogadásával nem várt bonyodalmakat okozott. A Vízépítési Igazgatóság vezetője a város állásfoglalását szakmai rátermettsége kétségbevonásának tekintette, és kilátásba helyezte a munkálatok beszüntetését.2 A fenyegető válaszra a közgyűlés 1895. január 21-én korábbi határozatát módosította. A munkavállaló részére megszavazott 1000 forintot, és felvállalta a szükséges anyagoknak saját tartalékból való biztosítását.3 

Az incidens után, 1895/96-ban próbafúrásokat végeztek a Maros-parton fel egészen Sárpatakig (összesen 44-et), elkészítették a város lejtméretezését és a vízminták elemzését.4 Legmegfelelőbbnek a Várhegy község fölötti fúrás vize bizonyult, de a nagy távolság miatt – majdnem 10 km – lemondtak róla, mivel az elviselhetetlen költséggel járt volna. Maradt a Maros várossal szembeni jobb partja.

A próbakút építésére 1896 júniusában versenytárgyalást tartottak, de megépítésére még 1900-ban sem került sor. Úgy látszik, a pénzhiány, és általában a város válságos helyzetbe kerülése (ami a város történetének egyik olyan kérdése, ami eddig nem képezte kutatás tárgyát) évekre elodázta a vízkérdés megoldását. Az ügy végül 1901 nyarán elmozdult a holtpontról, amelynek kiváltója egy kedvezőnek ígérkező ajánlat volt. 

Egy Spitzer nevű kolozsvári vállalkozó megkeresésére és konkrét ajánlatára a tanács alapos tájékozódásba fogott. A vízművel már rendelkező vagy azokat építő magyarországi városokhoz (Arad, Brassó, Győr, Szombathely, Gyulafehérvár, Kassa, Komárom, Nagyszeben, Nagyvárad, Segesvár, Sepsiszentgyörgy, Szeged, Székesfehérvár, Temesvár és Pozsony) fordult.5 A kapott válaszok alapos tájékoztatást nyújtottak a feltett kérdésekre, amelyek alapján a tanács felbecsülhette a lehetőségeket, és megállapíthatta a várható munkálatok és a kiadások mértékét. A kiadásokra vonatkozóan példaként említem, hogy a legdrágább vízmű az aradi és a brassói volt. Az első 1.600.000, a második 1.040.000 koronába került. Következett a nagyszebeni (700.000), illetve a hasonló összegre tervezett szegedi és székesfehérvári stb. A csatornázások közül a szegediért 1.100.000 koronát, a szombathelyiért 530.607-et fizettek.6 

A nagy nekifutás

Dr. Bernády Györgyöt 1902. március 5-én a városi törvényhatósági bizottság közgyűlése polgármesterévé választotta. Megválasztásakor ő már jól ismerte a város megoldásra váró gondjait. A megválasztása alkalmával tartott székfoglaló beszédében a modern Marosvásárhely megteremtését tűzte ki legfőbb céljának.7 Ekkor elképzeléseiről, a reformtervek keresztülvitelére sarkalló tényezőkről, a korszerű városi infrastruktúra elemeiről beszélt. Egyben vázolta azokat az elmaradt viszonyokat is, melyek az átalakulás előtt álló várost jellemezték. A város vízügyéről tételesen nem beszélt, de szükségesnek tartotta megemlíteni, miszerint „vannak bizonyos körülmények közegészségügyi, rendészeti, köztisztasági s végül szépészeti tekintetben, amelyeket a jelen súlyos viszonyok között nem szabad, s nem lehet egészen tekinteten kívül hagyni”.

A polgármester tisztában volt az egészséges ivóvizet biztosító vízhálózat és a csatornázás jelentőségével, és azzal is, hogy ez a két létesítmény áldásos hatását együttesen fejtheti ki leghatékonyabban. Jól látta, hogy a vízvezetéknek nemcsak ivóvizet szolgáltató szerepe fontos, hanem közegészségi hatása is. A tisztaságra, a kényelemre egyre fogékonyabb polgárság higiéniai, fürdési, mosási igényeit, az utcalocsolást, a csatornahálózat öblítését, az ipari üzemek ellátását, a tartósításhoz szükséges tiszta jég előállítását is meg lehetett ezáltal oldani. A vezetékes vízhálózat kiépítése lehetővé tette a korabeli városok egyik fontos problémájának a megoldását, a tűz elleni védekezés megnyugtató rendezését, a tűzoltóság hatékonyabbá tételét. 

Bernády ugyanakkor felmérte a város anyagi lehetőségeit, pénzügyi helyzetének ziláltságát, és azt is, hogy e két rendkívül költséges mű által igényelt beruházások csak alapos előkészítés után kivitelezhetők. Polgármesterré választása idején az utcák szabályozása és az aszfaltozás folyt. De hamarosan napirendre került a vízügy is. Hozzájárult ehhez a vízkérdés megoldását sürgetők hangját megszólaltató, Bernádyhoz közel álló sajtó is. a Székelység című helyi lap már 1902. június 1-jei számában a Városunk mizériái c. cikkében a vízvezeték és a csatornázás hiánya miatt háborgott. „Városunk – írta a lap – a fejlődést is hátulról kezdi. Az ország minden nagyobb városa úgy intézte ügyeit, hogy mindenekelőtt ellátta magát vízvezetékkel és csatornázással, s csak azután a külső szépészettel, aszfalttal. Nálunk a hátulját kezdik. Lesznek egy-két év alatt szépen aszfaltozott utcáink, s az aszfalt mellett meggyülemlett utcai és az udvarokból kifolyó szennyes vizekből bűzös pocsolyáink. S aztán mondjuk, hogy nem halad városunk.”8

Szükség is volt a sürgető hangokra, hiszen az 1901. évi dokumentálódást követően a vízvezeték és a csatornázás kérdése háttérbe szorult. Az új városvezetőnek pedig kedvezett a sajtókampány. Kihasználva Darányi Ignác földművelési miniszter 1902 őszi látogatását, Bernády annak szakmai támogatását kérte a város vízügyének megoldásához. A biztatásra a tanács nevében 1902. november 5-én hivatalos megkereséssel nyomatékosította kérését. „Városunk helyi irányban leendő fejlődésének akadályai, eltekintve attól, hogy a világforgalomtól elzárva zsákutcában vagyunk, és így az ipar és kereskedelem fellendülését, a forgalmi viszonyok megváltozása előtt még nem is remélhetjük, nagy részben az egészségügyi viszonyokban rejlenek – szól a folyamodvány –, a mennyiben ivóvizeink kifogás alá esnek, a szennyes anyag a vízcsatornák hiányában levegőnket fertőzi meg, mi tekintetben a járványos kóroknak gyakori fellépése, a halálozási számarány emelkedése igenlő bizonyságul szolgálnak. […] Nagyméltóságodnak városunkban történt látogatása alkalmával ezen okok sarkaltak kifejezést adni azon kérésünknek, hogy városunknak ivóvízzel leendő ellátása tanulmányozására a közegészségügyi mérnöki osztály egyik tagját kirendelni kegyeskedjék.”19

Ígéretét betartva a földművelésügyi miniszter utasította az Országos Vízépítési Igazgatóság Közegészségügyi Mérnöki Osztályát a város ivóvíz-kérdésének tanulmányozására, amiről 1902. november 22-én a 102 757/V/3. számú leiratában értesítette a polgármestert is.10 Időközben azonban miniszterváltás történt, ami az ügy újabb kétévi halogatását eredményezte. A 1904. január 26-i polgármesteri megkeresésre Tallián Béla földművelésügyi miniszterhez, az 1904. április 3-i, eléggé fagyos hangvételű válaszában, szakközegei elfoglaltságára hivatkozva, sora kivárására utasította a tanácsot.11

Végül, 1905. január 30-a és június 26-a között elvégezték a próbafúrásokat, és a kutak vizének vegyelemzését.12 A vegyelemzés alkalmával ellenőriztették a leginkább használt városi kútvizeket is. És csak ez után következett a műszaki terv 1907. évi kivitelezése, amelynek az előtanulmányai több mint egy évig tartó dokumentálódást igényeltek. 

 

(Folytatjuk)

 

1 Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Hivatala, Marosvásárhely város levéltára (a továbbiakban: Mvhely lt), Közgyűlési jegyzőkönyvek, 71/1891. sz., 20–21.; 2 Mvhely lt, Műszaki iratok, 80. sz. doboz, 38–39.; 3 Uo. 10–13. ; 4 Uo. 58. ; 5 Uo. 135.  6 Lásd: Pál-Antal Sándor: Adatok magyarországi városok 1901. évi vízellátásáról. In: Szívvel és testtel. Budapest – Salgótarján, 2008, 253–268.; 7 A beszéd közölve a Székely Lapok 1902. március 9-i számában.; 8 Székelység, 1902. június 1.; 9 Mvhely lt, Műszaki iratok, 80. sz. doboz, 194. ; 10 Uo. 191.  11 Uo. 253. ; 12 Uo. 256.