Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. nov. 9.) az emberiség legszörnyűbb eltévelyedésének, a „nemcsak parancsra, de kéjjel ölésnek” (Töredék, 1944) lett halálos áldozata. Születését ikertestvére és édesanyja halála kísérte; édesanyja haláláról csak tizenkét évesen, édesapja (agyvérzés miatti) hirtelen elvesztése után értesült, majd három évvel később tudta meg ikeröccse halálát. A szeretve óvott kamaszfiúban a sokáig elhallgatott traumák miatt és a maga érzékenysége révén kialakult egyfajta bűntudat:
„Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
[...] úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, mennyit ér:
mögötte két halott.” (Huszonnyolc év, 1937)
Radnóti (Glatter) Miklósnak a gyermekkori „vörheny és a kanyaró vörös hullámain” (Negyedik ecloga, 1943) kívül csak vérszegénysége és fogfájása volt „civil” életében. Életerős és életvidám fiatalemberré cseperedett, de hátborzongató világossággal sejtette meg a rá és zsidó kortársaira váró borzalmakat:
„tél jön s háboru jön;
[…] férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.” (Háborús napló, 1935–1936)
1943. május 2-án a költőt és feleségét Sík Sándor keresztelte római katolikussá a budapesti Szent István-bazilikában. Munkaszolgálatra mégis elvitték, ahonnan súlyos gerincbántalmakkal tért haza először, másodszor... A harmadik (bori) munkaszolgálat öt és fél hónapos „erőltetett menete” azonban halállal végződött. 1944 novemberének elején a visszavonulási paranccsal már hazafele tartó magyar katonák két helyen, Heidenauban és Győrben élve hagyták hátra szerencsésebb foglyaikat. Az árulkodó jelnek, koloncnak megmaradt huszonkét rabot gyalog űzték tovább hazafelé, már csak szabadulni akartak tőlük. Ahogy az Elza pilótában Babits rémlátomásszerűen ábrázolta, hogy az örök háborúban a háborús gépezetet működtető emberek végeznek a sebesültekkel, úgy 1944. november 9-én „likvidálták” Radnótit szerencsétlen rabtársaival együtt.
A meggyilkolt költő zsebében ott volt a később előkerített „bori notesz”, a kockás füzetlapokra „araszolt” utolsó versek tanúsága, a Hetedik és a Nyolcadik ecloga, a Nem tudhatom, a Levél a hitveshez, a Razglednicák… A keserves fogolylétet kibírni, túlélni igyekvő alkotó ember életszeretetének, ragaszkodásának, lelkierejének dokumentumai:
„csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. […]
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus–szeptember” (Levél a hitveshez)
Hátborzongató, ahogyan utolsó verseiben a költő megsejti és egyben dokumentálja a rá leselkedő halált:
„Mellézuhantam, átfordult a teste,
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.” (Razglednica 4, Szentkirályszabadja, 1944. október 31. A német sor: ez még felugrik.)
Radnóti Miklós 1935 körül
A halálba fulladt repülés
Karácsony Benő (Klärmann Bernát, Gyulafehérvár 1888. szept. 7. – Auschwitz, 1944) felháborodottan is rezignált hangneme Krúdy Gyula vagy Tersánszky-Józsi Jenő stílusához hasonlítható, s talán még inkább az „utód” Bajor Andoréhoz. Regényeiben kevés a valódi epika, és több a líra, illetve a szatíra. Prózastílusa sokoldalú, hangneme szeszélyes, zilált, gunyoros, váratlanul szentimentális vagy groteszk és keserű-bölcsen cinikus, de mindig sziporkázóan könnyed és elegánsan beletörődő. Ugyanakkor a háború alatti és Trianon utáni Erdélynek Karácsony Benő az egyik legplasztikusabb külső és belső ábrázolását valósítja meg. Orvosokkal és gyógyszerészekkel több művében is találkozhatunk. Orvos alakjaiban az orvosi hivatás és értelmiségi szolgálat groteszk fordítottját mutatja meg. Hasonlóképpen, görbe tükörben ábrázolja a poros provinciának, majd aztán eltulajdonított zsákmánynak minősülő örök vesztes erdélyi kisvárost és annak távlattalanul tengő-lengő lakóit.
Első regényében, a Pjotruskában (Erdélyi Szépmíves Céh, 1927) Karácsony Benő már az első fejezetben bemutat egy meglehetősen tökéletlen főorvost, aki a kisváros (a Trianon utáni Gyulafehérvár) el nem oltott tűzesete kapcsán eső után köpönyeg módjára vizsgálja ki, hogy ugyan hová lett a főtéri kútból a víz. Az egykori fejedelmi központ főtéri kútját a város régóta szemétlerakó helyként használja, Kléber doktor tehát régóta folyamatosan mulasztást követ el, és a városi tanácskozáson, bárhogy csűri-csavarja a mellébeszélést, csak kinevetik hanyag és eredménytelen „közegészségügyi munkavégzéséért”. Ugyanez a főorvos látogatja meg később (a XI. fejezetben) Csermely János elcsapott fogalmazót, a főhőst, aki napok óta beteg, és magas lázzal fekszik minden orvosi beavatkozás híján. Mire az ecetes borogatás lassan leviszi a lázát, Kléber doktor megállapítja, hogy betege „gyomorrontást kapott”. De ezúttal sincs igaza, mert főhősünk két napja semmit sem evett!
A nyomorból a forradalomig
A beteg főhős „egészségre és sikerre jutó” másik fele a regény címadó hőse, a Kiriljovics Pjotruskának becézett Baltazár György. Ő kisvárosi állástalan értelmiségi nyomorból jut el a forradalomig, kórházi ápoltból lesz frontszolgálatos katona, majd internálás után sikeres írói pályát fut be a fővárosban, és „magánélete” is szerencsésen alakul, mert szerető párra talál. Mindeközben rájön, hogy az emberiség kényszerre vagy önként, de elgépiesedve megcselekszi azt, amit „az emberiség gyarlóbb, könyörtelen szemű fele”, a társadalom gépezete diktál. E gépezettel szemben, aki nem fél, nem haragszik és megpróbáltatásaiban sem érzi magát egyedül, az, bár „ítélet alá esve”, de nagy szerencsével képes félreállni. Baltazárnak ez a kimaradás sikerül; legjobb barátjának azonban, Csermely Jánosnak a meg nem értettség, a mindennapos csalódás és a kisszerűség felőrli gyenge idegzetét és egész szervezetét. Szülővárosába látogatva Pjotruska-Baltazár már csak tanúja lehet a korlátolt körülmények elől puszta álmaiba menekülő, „balekké” roncsolódott és megbomlott lelkű jó barátja haldoklásának. Mert mire Pjotruska hazajön, akkorra a méltatlan helyzetén értelmesen fordítani képtelen Csermely János éppen a repüléssel kísérletezik: bolhaszínű felöltője béléséhez bádoglemezeket erősít, és ugrásra készen a magas létráról lezuhan. A bádoglemezek a hasába fúródnak,
„belső vérzéstől elfakulva, alélt mozdulatlansággal feküdt sokáig az ágyon. Orvost hívtak, aki magához térítette. A vizsgálat nem sok jót ígért. […] A fogalmazót nagy belső fájdalmak gyötörték, de nem törődött a fájdalmaival, mellette volt most Pjotruska… […] az ő egyetlen, kimondhatatlan barátja és osztályos társa, az egyetlen szív a szívek e zúzmarás jégkorszakában, amelyben bibliai szeretet lakozott iránta.” (Pjotruska, XIX. fejezet)
Az erdélyi létbe visszatérő
Karácsony Benő leghíresebb regénye a Napos oldal (1936), melynek hőse az önéletrajzi ihletésű Felméry Kázmér szobrász. A szobrász megjárja Párizst és Budapestet, kipróbálja a hivatalnokoskodást, dolgozik molnárként, de sohasem adja fel a maga belső szabadságát, és visszatér a kisebbségi és kisvárosi erdélyi létbe. Felméry Kázmér történetének második kötete, A megnyugvás ösvényein már posztumusz műként jelent meg 1946-ban. Életrajzi vonatkozás e regényben: Karácsony Benő fia (1919–1944) szobrászművész volt. A regénybeli szobrász így beszél a maga szellemi szabadságáról:
„Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. [...] A világnézet intézményével szemben nem bölcsességből, hanem egészségből voltam közönyös. Szerettem a napot, a varjakat, a hegyeket, a topolyafákat, a virágzó szamárkórót és több effélét, de azt a kancsalságot, amelyet világnézetnek neveznek, ó, ezt múló és értéktelen dolognak tartottam. Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.”
Szőrös szenvedélyek, vad gondolatok gályarabjai
Mind regényhőseinek, mind a szerzőnek a napos oldal valójában csak egy-egy kacsintás erejéig jutott. És mégis, Karácsony Benő a végsőkig kitartott a csendes, józan humánum, a természet- és az emberszeretet mellett. Karácsony Benő Gyulafehérváron, Nagyváradon, majd Kolozsváron tanult, jogot végzett. Édesapja korán tönkrement, elmegyógyintézetbe kellett utalni, ami az írót is megviselte. Karácsony első novellái a Gyulafehérvári Hírlapban jelentek meg. Az első világháborúban megsebesült, felgyógyulása után visszaküldték a frontra, és csak 1919-ben térhetett haza. Kolozsvárt megnősült, ügyvédi irodája volt, emellett írt. Részt vett (1942-ig) az Erdélyi Helikon marosvécsi találkozóin. Színdarabjainak is sikere volt. Észak-Erdély visszacsatolása az anyaországhoz nem sok jót hozott neki. Későn törődött bele, hogy távoznia kellene feleségével Kolozsvárról, végül már nem menekülhetett. 1944 tavaszán feleségét idegszanatóriumba rejtette; az asszony pár hét múlva ott hunyt el. Fiát Budapesten egy épület temette maga alá, amikor a falak tövében a nyilasok parancsára ásnia kellett… Az írót a visszadátumozott keresztlevelekkel, rejtegetéssel és egyéb mentési módszereket bevető dr. Járosi Andor evangélikus lelkész, esperes és teológiatanár próbálta megmenteni, de Karácsony Benő akkor már oly apátiában volt, hogy nem hallgatott a menekítés tervére. A kolozsvári téglagyárból Auschwitzba hurcolták. Nem tért haza. Járosi Andort a szovjetek hurcolták el fogolytáborba, pár hónap múlva ő is meghalt.
A haláltáborban Karácsonynak még sikerült egy élcet elsütnie, amikor költőtársával, Salamon Lászlóval találkozott. A költő érdeklődésére azt felelte, hogy „készülök az árnyékos oldalt megírni”… A Napos oldalt még így fejezte be:
„Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyuvadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát, és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét…” (Napos oldal, Vonulnak a madarak, Tizenhetedik fejezet utolsó oldalának egyik bekezdése)
Karácsony Benő humorára és hitére egyaránt jellemző az a bejegyzés, amelyet a marosvécsi Helikon Társaság egyik tagjának, Bornemiszáné Szilvássy Karolának írt az emlékkönyvébe:
„1914-ben: egy aszpirin Galíciában,
1934-ben: egy piramidon Marosvécsen.
Milyen szerencse, hogy a Háború elmúlik, és milyen megnyugtató, hogy a Jóság nem tartozik a mulandó dolgok közé.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
