Betűkarok gyógyítója
2015-09-01 14:09:47
- Nagy Székely Ildikó
Újságcikkek és számadatok, statisztikák születésének színhelyein gyakran volt szükség Lászlóra a múlt század utolsó két évtizedében.
Újságcikkek és számadatok, statisztikák születésének színhelyein gyakran volt szükség Lászlóra a múlt század utolsó két évtizedében. A városban működő vállalatok író- és számológépeinek egyik karbantartójaként sokan ismerték a nyolcvanas, kilencvenes évek Marosvásárhelyén. Szerkesztőségünkbe most már csak vendégként érkezik néhanap, talán ezért is lepődött meg, amikor felkértem a beszélgetésre.
A déli hőségben szalmakalapban, elegáns, világos színű ingben nyitott be irodánkba a leszögezett időpontban. Megjelenése és beszédstílusa gyermekkorom nyugodtabb, ráérősebb világát idézte fel bennem, amikor még bármikor tenyérbe zárható, könnyű röptű lepkének tűnt az idő.
– 1953-ban születtem, tősgyökeres vásárhelyi vagyok – kezdte történetét László. – Az Állomás utcában nőttem fel, Marosvásárhely talán legrégebbi tömbházai között. Nyaranta a játszótársak mindig felszívódtak a környékről. Nekem nem voltak vidéken élő nagyszüleim, akikhez vakációzni mehettem volna, így egyedül maradtam a betonrengetegben. Unaloműzésként szoktam rá az olvasásra. Esténként, hogy ne zavarjam a szüleimet, zseblámpa fényénél, a paplan alatt bújtam a könyveket.
– Hol végezte az iskolát?
– A 2-es iskolába jártam, utána pedig a Papiuba, reál szakra. A Bolyai már akkor is nagyon erős iskola volt, oda nem mertem jelentkezni. Érettségi után behívtak katonának. Amikor leszereltem, próbáltam állást találni, de ez már akkoriban sem ment könnyen. Végül a család segítségével a Prodcomplexnél, a lakatosrészlegen alkalmaztak. Szalagmunka volt, normára dolgoztunk. Egy évig maradtam ott, aztán, szintén az otthoniak támogatásával, az írógépeket és régi típusú számológépeket javító vállalathoz, az IIRUC-hoz kerültem. A Dózsa György utcában volt a munkahelyem, egy toronyépületben, amelyre Ceauşescu, egyszer, amikor Vásárhelyre látogatott, kétszer is visszanézett.
– Miből állt konkrétan a munka?
– Mi feleltünk a város minden vállalatának író- és számológépeiért. Ha meghibásodott valamelyik gép, értesítettek, és nekünk legkésőbb másnap délig ki kellett mennünk a helyszínre. Ha nem lehetett helyben megoldani a problémát, bevittük a gépet a műhelybe. Én többek között a vegyipari kombináthoz, a bőrgyárhoz, a konzervgyárhoz jártam, de a Vörös Zászló, majd a Népújság szerkesztőségébe is engem hívtak, ha valamelyik újságíró gépénél eltört egy betűkar vagy ugrott a gép. Igaz, ez nem túl gyakran fordult elő, de negyedévente általános revíziót kellett végezni, többek között meg kellett olajozni a gépeket.
– Ezek szerint ismerte az akkori szerkesztőség tagjait.
– Mindenkit név szerint. Bölöni Domokossal sokat beszélgettem, de Járay Fekete Katalinra és Ajtay Lászlóra is emlékszem. Meg persze a mostani csapatból is a régebbiekre.
– Említette, hogy számológépeket is javított.
– Azokkal sok volt a gond. A Mures nevű gépeket az Elektromaros gyártotta. Az első sorozatnál svéd alkatrészeket használtak, de a többi szériánál jelentősen romlott a minőség. Sokszor hívtak ki minket a vállalatok pénzügyi, könyvelőségi osztályaira.
– Hogy élte meg az 1989-es változást?
– Soha nem éreztem a magaménak a kommunista ideológiát, de a rendszerváltást is felemás érzelmekkel követtem. Hamarkodónak tűnt az új rendszer, túl sok volt a kapkodás. Az IIRUC-nál megjelent egy egész hadseregnyi frissen végzett mérnök, és a régi kollégák lassan lekerültek a „polcról”. A kilencvenes évek második felében teret hódított az elektronika, egyre több helyen tértek át a számítógépes szövegszerkesztésre, így csökkent a kereslet a szolgáltatásaink iránt. Létszámcsökkentések következtek, de a vállalat megmaradt.
– Ön mikor jött el onnan?
– Húsz évet dolgoztam az IIRUC-nál. 1999 végén, egy reggel fel akartam kelni az ágyból, hogy munkába készüljek, de elvesztettem az eszméletem. A rohammentő-szolgálatnál tértem magamhoz. Később megtudtam, hogy agyvérzésem volt. Egy nagyon kedves doktornő jött az ágyamhoz, és megnyugtatott, hogy túl vagyok a nehezén. Azt is megjegyezte, szerencsém, hogy nincs káros szenvedélyem, nem dohányzom, nem iszom, mert akkor nagyobb baj is lehetett volna. Ezzel azonban még nem értek véget a gondok, lebénult a fél felem. Gyógytornára jártam, és egy alkalommal azt mondta az orvosom, hogy egy nagyon nehéz feladatot kell megoldanom, aztán egy újságpapírt apró darabokra tépett, és a lebénult kezemmel azokat egy kupacba kellett gyűjtenem. Március 8-án, nőnapra készülve tudtam először megborotválkozni. Akkorra már betegnyugdíjaztak.
– Hogyan szervezte át az életét ebben az időszakban?
– Még többet olvastam, igazi mozgó lexikon lettem. Bölöni László, a híres labdarúgó, edző osztálytársam volt, a ’70–80-as években, amíg az ASA csapatában játszott, minden futballmeccsre elmentem. A sport iránti szeretetem megmaradt, most is megnézem a tévében a közvetítéseket, és a hétfői Népújságot is a sportrovat böngészésével kezdem. A másik kedvenc időtöltésem a főzicskélés. Amikor a feleségem huzamosabb ideig külföldön tartózkodott, elhatároztam, hogy ezzel is megpróbálkozom, és hamar rájöttem, hogy a magyar konyha nem is olyan „veszélyes”, bele lehet tanulni. A Népújság csütörtöki Harmónia mellékletét is mindig nagyon várom, sokat gyarapítottam már belőle a főzőtudományomat.
Beszélgetésünk végén azt is megtudtam, hogy Lászlónak egy fia van, aki velük él, unokája nem született. A szerkesztőségünk épülete elé érve megjegyezte, hogy a közeli bevásárlóközpont, a Mures Mall helyén a nyolcvanas években egy suszterműhely állt, amelyet a forradalmárok fel akartak gyújtani, annak apropóján, hogy a diktátor is cipész volt valamikor. Pedig Ceauşescu soha egyetlen cipőt sem készített – tette hozzá László, aztán feltette kalapját, és lassú, megfontolt léptekkel indult haza a kánikulában.