Bogdán Tibor emlékére

A pilóták mindig köztünk maradnak

Mi az újságíró hivatása? Bár a kérdés és a válasz egyszerűnek tűnik, mégsem az. Az újságírók feladatai közé tartozik, hogy beszámoljanak a legkülönfélébb eseményekről, véleményt formáljanak, neveljék és szórakoztassák az olvasókat, hallgatókat, valamint a nézőket. Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat. Sokan azt mondják, hogy az újságíró csak ír, bele sem gondolnak, hogy egy-egy írás mögött mennyi munka van, ahogyan abba sem, hogy miként történik a témaválasztás. Ha annál a téves nézetnél maradunk, hogy az újságíró csak egyszerűen ír, akkor meg kell említenünk, hogy van legalább egy dolog, amit az újságíró nem írhat meg, ez pedig a saját sorsa. 

Bogdán Tibor egy életen át a sajtóban dolgozott, rádióknál, televízióknál és különféle lapoknál írt, azonban a saját sorsát ő sem tudta megírni, annak ellenére, hogy túlzás nélkül állítható: egyike volt a legnagyobb romániai magyar újságíróknak.

Három-négy éves lehettem, amikor megismertem, kedves, vicces, barátságos ember benyomását keltette, és ez az idő múlásával nem változott, sőt. Amikor először jártam Bukarestben kisgyermekként, nála voltam. A főtér közelében lakott, kimentünk a teraszára, és onnan mutogatta az épületeket és magyarázta lelkesen a szerepüket, hogy mi történik ott, és az miért jó vagy rossz. Mindenről nagyon határozott véleménye volt, ez elvégre nem is csoda, hiszen újságíróról, médiaszakemberről beszélünk. A véleménye mellett pedig kitartott a végsőkig. Lehet, hogy ez konokságnak vagy makacsságnak tűnhet, de nem volt az. Észérvekkel tudott mindent alátámasztani. 

Sok érdekes dolgot tanultam tőle. Talán ő volt az első, aki azt mondta, hogy belőlem is újságíró lesz. Nem hittem neki, minden erőmmel ellenkeztem, ekkor 4-5 éves lehettem. Ő pedig csak nevetett. Több mint másfél évtizeddel később büszkén írom le, hogy igaza lett. Visszaemlékszem egy történetre, ami szintén 5 éves koromban történt. Este volt, a szüleim nézték a televíziót, és édesapám valamit jelölgetett egy kinyomtatott újságban. Akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy ez az újságírás. Aztán megkérdeztem, hogy Tibi bácsi is így írja az újságot? Nos, ez lett az este poénja, és másnap, amikor telefonon elmesélték Bogdán Tibornak, ő is nagyot nevetett rajta.

Biztos vagyok benne, hogy ő is tudta és tapasztalta, hogy írás közben jön meg az ihlet, pont úgy, ahogy evés közben az étvágy. Miközben ezeket a sorokat írom, még eszembe jutott pár történet. Az egyik egy gombászás krónikája. Feketegödén elvitt gombászni, olyan 7 éves lehettem. Amikor kezdtem elfáradni, és kértem, hogy menjünk vissza a házhoz, csak annyit mondott, hogy tud egy rövidítő utat. Ez az út igazság szerint sokkal hosszabb volt, mint amin arrafele mentünk, de ezt csak később tudtam meg, és így nem is éreztem a fáradtságot. Hogy miért mentünk a hosszabb úton vissza? A válasz egyszerű: Bogdán Tibor imádott gombászni, és arra gondolt, hogy azon az útvonalon még talál néhányat, és talált is. Én pedig, mivel azt hittem, ez egy rövidebb út, nem nyafogtam. 

A következő történet azt igazolja, hogy orvosi képességei is voltak. Szintén Feketegödén egy újságíró-kollégájával, Bodor Andrással kitalálták, hogy levágják a hajamat. András volt a fodrász, és véletlenül belevágott a fülembe. Abban a szent pillanatban úgy elkezdtem sírni, mintha legalábbis a lábamat vágták volna le. Tibor azzal viccelődött, hogy az egész fülemet levágták, menjek gyorsan, és nézzem meg. Megijedtem, gyorsan a tükörhöz futottam, és láttam, hogy szinte semmi nem látszik, azaz a sérülés minimális. Elmondhatjuk, hogy hatásos volt a rögtönzött orvosi módszer, utána már alig fájt a fülem. 

Az utolsó történet nem hasonlít az előbbiekhez, sőt nem is történet, mert nem emlékszem, hogy miként történt vagy miért kaptam ezt a becenevemet. A lényeg annyi, hogy Bogdán Tibor elnevezett Pilótának. A miértre nem emlékszem, de egészen biztosan nem a keksz miatt. Azután pedig csak így volt hajlandó szólítani. Csak ő nevezett így. Tavaly a születésnapomon is a következőképpen köszöntött: Isten éltesse az új ifjú kollégát, Pilótát! Ez is bizonyítja, hogy mennyire kitartó és következetes volt.

Bogdán Tiborról senki nem tud rosszat mondani azok közül, akik ismerték. Egyike volt a legnagyobb romániai magyar újságíróknak. Bogdán Tibor 1968-ban a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán végzett, de nem a színpadi szereplést, hanem az újságírást választotta. Először a kolozsvári Igazságnál volt riporter, ezt követően az Előre országos napilap szerkesztője, majd felelős szerkesztője, később a Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági hetilapot vezette négy éven keresztül. A rendszerváltás előtti években egy évig munkanélküli, majd 1989-ig a Munkásélet felelős szerkesztője és osztályvezetője volt. 1990-ben főszerkesztője lett a bukaresti Valóság folyóiratnak, közben tudósított a Magyar Hírlapnak, majd a Magyar Rádió, később pedig a Duna Televízió bukaresti tudósítójaként tevékenykedett. 1997-től a Román Rádió bukaresti magyar adását, 2004-től pedig a Bukaresti Magyar Közlöny című havi folyóiratot vezette.

Magyarországra való költözése után, 2006-tól az Új Magyar Szó országos napilap háttérrovatának vezetője lett. A lap 2012-es megszűnése óta a Maszol munkatársa volt.

Bogdán Tibor életének 74. évében repült el egy szebb helyre. Repült, hiszen a pilóták soha nem mennek, ők repülnek. És egy igazi pilóta soha nem keresi a nyugalmat, ahogy egy újságíró sem. Ezért inkább azt írom, hogy jó repülést a fenti országban!