Bolyai Farkas és a Toldalagi család

Bolyai Farkas nagyon sok nekrológot írt. Néhányat e sorok írója is bemutatott. Mindegyiknek sajátos hangulata van, és szépirodalmi szempontból is értékesek.

A koronkai Toldalagi-kastély. Orbán Balázs felvétele

Bolyai Farkas nagyon sok nekrológot írt. Néhányat e sorok írója is bemutatott. Mindegyiknek sajátos hangulata van, és szépirodalmi szempontból is értékesek. Bolyai Farkas a Toldalagi családdal különösen közeli viszonyban volt, gróf Toldalagi Viktor neve napjára írt köszöntőjét Bolyai Farkas irodalmi alkotásai közül Koncz József híres művében* fontosnak tartotta kiemelni. Az alábbiakban Bolyai Farkasnak a Toldalagi Viktor nagyapjáról, Toldalagi Zsigmondról írt nekrológját ismertetem. A téma azért ragadta meg a figyelmem, mert rábukkantam unokájának, Toldalagi Rózának a memoárjára. Ebben Toldalagi Róza nemcsak nagyapja életének néhány mozzanatát és halálát írta meg, de elénk varázsolja Bolyai Farkas személyét is. Ezt eddig a Bolyai-kutatók sem ismerték.

„Nagyapám halála két évvel az 1848-as forradalom előtt következett be. Én tizenkét éves voltam akkor. Soha nem felejtem el azt az ünnepélyes pillanatot. Vásárhelyen, saját házában feküdt a halálos ágyon. Mihály bácsi tartotta a karjában. Gyerekei, unokái, vejei és menyei kivétel nélkül ott voltak körülötte; az ágy szélén a háziorvos, kezében az órával; a szárnyas ajtók szélesre tárva; a második szobában voltunk mi, az összes unokája, kicsik és nagyok, és jól láthattuk. A harmadik és negyedik szobában, az ajtók nyitva itt is, nagyapánk tisztviselői és szolgái. Ünnepélyes csend volt, amikor az orvos így szólt: »Toldalagi Zsigmond gróf tíz perc óta halott«. Két nagynéném erre – Eszter néni nem – elájult, vége volt az áhítatnak, felbolydult a méhkas, minket, gyerekeket hazaküldtek. Az orvosok tüdőbetegnek vélték nagyapát. A boncolásnál kiderült, hogy a tüdeje teljesen épp volt, akárcsak az összes többi szerve. Az orvosok a szokásos fordulattal éltek: kihunyt, mint egy lámpa, kiégett belőle az utolsó csepp olaj. Dr. Nothnagel ma azt mondaná: a legritkább halállal halt meg, természetes halállal.”

Most olvassuk el Bolyai Farkasnak a gróf Toldalagi Zsigmond (1765–1847) halálakor írt megemlékezését:

„A’ sokévekkel az égről lehajló élő fa – Nyárád’ part – ékessége melynek árnyában a’ vándor pihenést talált, nincs többé –; sóhajok keresik a’ pusztán a’ 82 év romjait elhagyott G. Toldalagi Sigmond –; ’s a’ kik minden (csaknem példátlan) szeretetők’ karjaival tovább nem tarthatták meg, boldogabb világ felé nézve utána, lehulló könnyeikkel töltik az ürességet –

Ritka szép példájú pátriárchai házban az a’ szív, melyben egy kiterjedt szép család mint egy templomban egyesült nem vár többé – ’s elestek azon abroncsával, tartották. A’ nagy házat egybe ’s csak a’ kedves visszaemlékezet’ – báj-ecsetje az örökre elmúlt napokból festve az eredetinek helyébe, mutat továbbra is az eddigi kölcsönös szeretet’ középpontjára –

De a’ kinek ritka jósága nem háza falainál végződött, keservessei is szét terjednek is az egész vidék, ’s minden a ’ki esmérte, gyászolja az emberiség oltáránál, az Istenről tanú bizonyságot tevő ’s közjóra áldozó papot – szeretettel ’s hálával emlékezve arról a’ ki hajdon a’ vér-mezőkön merész tűzzel vívott, a’ békében, nyári szellői szelídséggel ’s mást kíméléssel köz kedvességet, pontosságával bizalmat, ’s mint kollégyom ’s egyház Tractus Fő gondnoka nyomás nélküli mérsékelt kormánnyal önkéntes hódolást, ’s rendet-tartt szorgalommal azon sok jót, melyet tett, tettetni módot szerezvén, a’ vénség, köz szeretettel ’s tisztelettel ékes koronájával szállott a’ koporsóba –

Bú hogy nincs többé, de öröm, hogy volt, ’s addig volt, míg az élet fonala’ befejesztével, a felső Atya, földi képe’ hív másolatját szebb életre vitte el –

Áldott legyen az ő emlékezete! ’S éljen örökké feltámadva a’ maradékiban!1”

Biztos, hogy Toldalagi Zsigmond rendkívüli egyéniség lehetett, olvassuk csak tovább, hogyan is emlékezik rá közel hetvenéves unokája 1900-ban:

„Legélénkebben nagyapám, Toldalagi Zsigmond gróf él az emlékezetemben; régi mágnás, amilyenek csak 1848 előtt éltek; alacsony, sovány férfi, szelíd kék szemekkel, kopasz nagy fején szőke paróka, melyet beszéd közben gyakran levett, hogy megtörölje koponyáját. A magyarok öltözékét viselte, fekete »magyarkát«, szűk nadrágot, magas csizmát, külsejében nem volt semmi rendkívüli, mégis látszott rajta a grandseigneur, aki megszokta, hogy százaknak parancsol. Mi gyerekek nagyon szerettük, de a tisztelet tiltotta, hogy sokat beszéljünk vele; a török háborúról, amelyben huszárhadnagyként vett részt, csak akkor mesélt, ha jó kedve volt, és megmutatta görbe ujját, amelyet a háborúban vágtak el. Télen Marosvásárhelyen lakott, nyáron Szentbenedeken.2”

Bolyai Farkas még ezt is megjegyzi Kemény Pálról írt nekrológjában:

„Gróf Toldalagi Sigmond holtig minden tanárnak évenként húsz véka tiszta búzát, s báró Kemény Pál nagy szőlőjének dézmáját a nemesi birtok elromlásáig oly igénytelenül adták, hogy csak a kenyér és bor kül-jegyek alatti áldozat-érti belső hálaérzet fizette”.3

Koncz József pedig ennyit jegyez fel Toldalagi Zsigmondról:

„Török János történelem, később teológiai tanárt, a székely vértanút, 1837. január 14-én Toldalagi Zsigmond főgondnok iktatta be a professzori hivatalba.

…Toldalagi Zsigmond Mihály fiának nevelője ilencfalvi Szász István volt, aki később történelem és régi magyar irodalom tanára lett a Református Kollégiumban.

…Főgondnok volt 1830-tól haláláig, 1847. május 14-ig.”

(Folytatjuk)

* Koncz József: A marosvásárhelyi evang. reform. kollegium története. Marosvásárhelyt, 1896. Ev. Ref. Kollégium. 774 p. (új kiad.: Mentor, Marosvásárhely, 2006)

1 Teleki-Bolyai, BF, 177/1, 177/1v.

2 Toldalagi Róza grófnő, későbbi Schleinitz báróné memoárjai. Schleinitz báró osztrák nagykövet volt Törökországban. Emlékek, melyeket drága anyám 1900-ban jegyzett le Gmundenben.

3 Bolyai Farkas: Nekrológ b. Kemény Pál halálára (1854), Koncz József, p. 288.