A bukaresti végvárban

Czelder Márton-díjjal tüntették ki az elmúlt hét végén Marosvécsen Bányai László bukaresti lelkipásztort, aki a főváros Szőlőalja-Viilor utcai református templomában három évtizede hirdeti az igét.

Czelder Márton-díjjal tüntették ki az elmúlt hét végén Marosvécsen Bányai László bukaresti lelkipásztort, aki a főváros Szőlőalja-Viilor utcai református templomában három évtizede hirdeti az igét. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány által megítélt díjjal a szórványmagyarságot példásan szolgáló lelkészek munkáját értékelik minden évben.

A díj névadója, Czelder Márton az 1800-as években a Kárpátokon túli, a bukaresti és regáti magyarok gondozását vállalta. Hasonló feladatot végez Bányai László is, akinek bukaresti gyülekezetében az ország szinte minden református közösségéből vannak hívek. Amint laudációjában elhangzott, egész élete a szórványban telt el, a Dési Egyházmegyéhez tartozó Esztényben született, ahol édesapja lelkész, édesanyja tanítónő volt. A teológia elvégzését követően a kicsi kackói gyülekezetbe helyezték, majd Lozsádon, Székesen, Kipulyonban, Lésfalván, Májában és Balázstelkén hirdette az igét. A hivatást fia is folytatja, aki a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanul.

Az ünnepséget követően a díjazottat arról faggattam, hogy milyen érzés a fővárosi forgatagban, távol Erdélytől igét hirdetni, tartani a lelket, megtartani reformátusnak azokat, akik messze kerültek szülőföldjüktől.

– Örvendek, hogy a díjátadáskor elbeszélgethettem lelkésztársaimmal, amire a fővárosban ritkán adódik alkalom. Bukaresti végvárunkban elszigetelődve az ortodox és katolikus kollégákkal találkozom gyakrabban.

– Mekkora gyülekezetet gondoz?

– A lélekszám 500 körül van, a belvárosi parókián, a Calvineumban kétszer annyian vannak.

– Hogyan alakul Bukarestben a gyülekezet, a lelkész szólítja meg, vagy maguktól keresik fel a hívek?

– Szívesen szólítanám meg azokat, akik még nem találtak el hozzánk, de a legtöbb esetben hiába megyek el az ajtajuk előtt. Az ajtón levő román családnévből lehetetlen következtetni arra, hogy ott egy református ember is lakik.

– Hogyan, mikor találnak el a templomba?

– Általában megözvegyült korukban, amikor a férjük meghalt, aki esetleg nem akarta, hogy a saját vallásukat gyakorolják. Csakhogy egyedül, nyugdíjasan és betegen szellemileg és anyagilag kevésbé tudják az egyházat támogatni.

– Prédikációjában említette, hogy a fiatalokkal, akik arra hivatkoznak, hogy nincsen idejük, nehéz szóba állni.

– Ez így van, és nem könnyű a vegyes családban élő gyermekeket sem megszólítani, bár minden hétfőn eljárunk az Ady Endre középiskolába. A fővárosban a nagy távolság is sokszor akadálya annak, hogy eljöjjennek az istentiszteletre.

– Tudom, hogy Bányai László börtönmissziót is vállal.

– Bukarest legkorszerűbb börtönébe, a Rahovába járok be az ortodox kolléga engedélyével. A börtön vezetősége sajnos nem adja ki a fogva tartott reformátusok jegyzékét. A lelkészi gondozást külön igényelni kellene, amihez a rabok többsége nem ragaszkodik, holott tudnánk segíteni rajtuk.

– Az egyházi szolgálat mellett íróként is számon tartják; miért érzi szükségét, hogy gondolatait nyomtatott formában is közölje?

– A lélek indít az írásra, akár teológiai, akár közéleti témáról legyen szó. Az ihlet mindig felülről jön, és szükségét érzem annak, hogy rögzítsem azt, ami egyébként elvesztődne.

– Ismeretlenül is évekkel ezelőtt a vendége voltam a Szőlőalja – Viilor utcai parókiának, amelynek alagsorában vendégház működik, ami a Bukarestbe látogatóknak nagy segítséget jelent.

– Négy szoba áll a vendégek rendelkezésére, amelyeket 1989 után alakítottunk ki, mivel korábban nem volt szabad. Ezekben a szobákban kedvező áron biztosítunk szállást az orvosi ellátásra érkező, kórházban fekvő családtagjaikat gondozó, ügyes-bajos dolgaikat rendező személyeknek.

– Miért maradt annyi éven át Bukarestben?

– A „kegyelem” nem engedett hátat fordítani ennek a nagy szórványnak, mindvégig úgy éreztem, hogy ott a helyem. Jelenleg fél év hosszabbítást kaptam a püspökségtől, amíg az Úr erőt ad, szolgálok, s ha letelt az idő, szeretnék visszatérni Erdélybe.