Charles Richter, a földrengések erősségét mérő skála kidolgozója
Szeptember 30-án múlt harminc éve, hogy meghalt Charles Richter amerikai szeizmológus, a földrengések erősségének mérésére használt legelterjedtebb skála kidolgozója.
1900. április 26-án született az Ohio állambeli Overpeckben, ősei Németországból vándoroltak ki. Szülei kiskorában elváltak, Richtert anyai nagyapja nevelte fel. A Stanford Egyetemen diplomázott fizikából 1920-ban, doktori értekezését nyolc évvel később elméleti fizikából védte meg a California Institute of Technology falai között. 1927-ben lett a washingtoni Carnegie Institute szeizmológiai laboratóriumának munkatársa, 1936-ban a California Institute of Technology szeizmológiai laboratóriumába került. Richter Beno Gutenberggel együttműködve a dél-kaliforniai földrengések „katalogizálásán” munkálkodott, ehhez a rengések erősségének, magnitúdójának megbízható összehasonlítására volt szüksége. (A magnitúdó szeizmológiai fogalmát Richter definiálta; a latin eredetű szó nagyságot jelent, a csillagászatban az égitestek fényességének mértékegysége.)
A múlt század első évtizedeiben a legelterjedtebb az olasz Giuseppe Mercalli által 1902-ben felállított skála volt, amely a földrengések erősségét római számokkal jelzett 12 kategóriába sorolta be érezhető és látható következményeik, pusztításuk szerint. Az eredmény azonban nem volt objektív, sokban függött az épületek szerkezetétől, attól, hogy a helybeliek mennyire voltak hozzászokva a földrengéshez, emellett nehéz volt megállapítani a lakatlan vidékeken és a tengerek mélyén bekövetkezett rengések nagyságát.
Richter és Gutenberg ennél egzaktabb módszert dolgozott ki az 1920-as években tökéletesített szeizmográfra támaszkodva. 1935-ben közzétett skálájukat végül csak Richterről nevezték el, a nyilvánosságtól irtózó Gutenberg neve lemaradt róla, jóllehet Richter mindig igyekezett hangsúlyozni, hogy kollégájának is oroszlánrésze volt a skála kidolgozásában.
A Richter-skála a magnitúdót logaritmikusan jelző skála, amely arra szolgál, hogy szeizmográfok segítségével objektíven megállapítható legyen a földrengés nagysága. A rengés tényleges nagyságával nem egyenesen arányos a felszíni hatás, melynek jellemzésére az intenzitásskála szolgál. A magnitúdó a rengés középpontjában felszabaduló energia logaritmusával arányos, így minden fokozat az előző 32-szeresét jelenti. A skála felfelé nyitott, azaz elméleti maximuma nincs, ugyanakkor a gyakorlatban 10-esnél erősebb földrengés nem fordul elő. (A szeimográfusok az elmúlt évtizedekben skálaként már inkább a momentum magnitúdót használják a földrengések erősségének jellemzésére.)
A Richter-skála 0 értékkel kezdődik, az 1-2 erősségű földrengés csak műszerekkel mérhető, s ezekből évente több milliót regisztrálnak. A földrengés igazából a második fokozattól kezdődik, ilyen rengésekből is naponta ezernél több van. A 3-4-es erősség esetén már kilengenek a csillárok, 5-6-os erősségnél komolyabb károk keletkezhetnek az épületekben. A 7-8-as erősségnél házak, hidak omlanak össze, súlyos károk keletkeznek, 9-es erősség felett – rendkívüli pusztítás mellett – a táj képe is megváltozik, 10-es erősség pedig már globális katasztrófát jelentene. Egy 4,5 erősségű földrengésnél nagyjából annyi energia szabadul fel, mint egy kisebb atombomba ledobásakor. A dinoszauruszok kihalásához vezető aszteroida becsapódása egy 13-as erősségű földrengéssel ért fel, egy 15-ös erősségű földrengés az egész Földet elpusztítaná. Kilencesnél erősebb földrengés mintegy húszévente fordul elő, a Richter-skála bevezetése óta mért legnagyobb, 9,5 erősségű földrengés Chile partjai előtt történt 1960-ban. A 2004 karácsonyi csendes-óceáni, ugyancsak Chile partjainál bekövetkezett földrengés erőssége 9,3 volt. A mai Magyarország területén kipattant legnagyobb földrengés Komáromban keletkezett 1763. június 28-án, erősségét 6,3-ra becsülik.
Richter egész életét a szeizmográfiának szentelte, a nappalijában felállított szeizmográfra óránként futottak be adatok a világon észlelt földrengésekről. Oroszul, olaszul, franciául, spanyolul, németül és valamennyire japánul is megtanult, hogy figyelemmel kísérhesse a tudományterület legújabb eredményeit. 1952-ben lett a szeizmológia professzora, 1970-ben vonult nyugdíjba. Támogatta a földrengésbiztos épületek építési szabályrendszerének kidolgozását, és ellenezte a harminc emeletnél magasabb épületek építését. Közreműködött a dél-kaliforniai földrengésjelző hálózat létrehozásában, amely nemcsak a földrengések erősségét és középpontját, hanem gyakoriságukat is rögzítette.
A szeizmográfia mellett a klasszikus zene, a költészet, a hegymászás kedvelője és a Star Trek-sorozat rajongója volt. Szívelégtelenség következtében hunyt el 1985. szeptember 30-án Pasadenában.
