Citerák bűvöletében

A hozzáadott érték

Civilben a villanyszerelés mestere, keresett és fontos foglalkozása során felvonókat javít a megyeközpontban. A jeddi Nagy János második élete a néptánc, hiszen a táncháznak keretet biztosító Folk Center alapítói közé tartozik. Van egy harmadik élete is, ami a citerák bűvöletében telik. Kicsi műhelyében mívesen kimunkált, szépen zengő citerákat készít. Negyedik éle-tében a példásan rendben tartott jeddi református közösség és templom „rendszergazdája”, ahogy a számítógépek korában az egyházközség gondnokát nevezhetnénk.

Legigazibb kedvence legendás népi hangszerünk, amelyről úgy tűnik, hogy lelkes szervezőknek köszönhetően sikerül feltámasztani, és bővül azoknak a településeknek a száma, ahol citerazenekarok működnek. Kedvelt hangszerré válik a gyermekek körében is, akik már kisiskolásként is szívesen tanulnak meg játszani rajta. Bár sokan abbahagyják, mégis van, aki egy életre megszereti a „zenélő dobozt”, amelyből pengetéssel és az ujjak játékával lehet előcsalni a dallamot. 

Jedden, Nagy János vezetésével folyamatosan működik egy csoport, amelynek tagjai egy általa készített hangszert is kapnak addig, amíg hűségesek maradnak a citerázáshoz. 2013 karácsonyán alakultak, az első csapatból még ketten citeráznak, és mellettük mindig újak jelentkeznek. A községközpont a citerazenekarok négy találkozójának volt a helyszíne, amelyeket a Fazakas Ildikó vezette marosvásárhelyi Fagyöngy citeracsoporttal közösen szerveztek. 2017-ben közel százan citeráztak Jedden. A citeratáborokban is rendszeresen részt vesznek, Erdőcsinád után az utóbbi két évben Szentegyháza látta vendégül a zenélő fiatalokat. 

 A hangszer ősét a legenda szerint a honfoglaló magyarok hozták magukkal, de ez nem bizonyítható. A szakemberek szerint az ógörög monochordból fejlődött ki az európai népeknél a 16. században, majd később feltételezhetően német nyelvterületről került át a magyarba. 

Az egyszerű húros hangszerek közé tartozó citera a 19. század végén, a 20. század elején a magyar falvakban a házi mulatságok kedvelt hangszere volt – olvasható a felvidéki Borsi Ferenc A magyar asztali citera című könyvében (CSEMADOK, 2010, Dunaszerdahely). Mivel a játéktechnikát viszonylag könnyen el lehetett sajátítani, minden ügyes falusi ember, aki fúrni-faragni tudott, a vásárokban látott citerák mintájára elkészítette a sajátját. 

A magyar asztali citerát először a kiváló természettudós és néprajzkutató, Herman Ottó írta és rajzolta le 1898-ban. Az első citeradallamot és a játéktechnikát Kodály Zoltán jegyezte le 1907-ben, és neki köszönhető a világ legrégebbi citerás hangzó dokumentuma, a nagyszalontai Bagos Lajos citerás kilenc daláról készített fonográffelvétel. 

– Szeretem a népzenét, a népi táncot – mondja az ötvenes évei elején járó Nagy János, aki igazi táncos alkat, nem meglepő, hogy a népi tánc művelői és népszerűsítői közé tartozik. Ezúttal citerás múltjáról kérdeztem. 

– Gyermekkoromban volt a faluban néhány idős ember, akik szépen citeráztak. Amikor kezdtek kihalni, úgy döntöttem, hogy megpróbálom átvenni tőlük a „stafétabotot”. Összejártam a környékbeli falvakat, majd a Nyárádmentét, minden kocsma előtt megálltam, és érdeklődtem, hogy a faluban ki tud citerázni, majd megkerestem őket, és szemügyre vettem a hangszerüket. Egyik sem volt megfelelő fából készítve, házi barkácsciterák voltak. Jó citerát a hangszerkészítő Kilyén Domokosnál és Mezőbándon láttam. Nyárádköszvényesen ismertem meg egy asszonyt, akinek a lánya Jeddre jött férjhez, az unokái megtanultak citerázni, s amikor bemutatták a nagymamának, hogy mit tudnak, ő is elővette a régi hangszerét, és játszani kezdett. Újrahúroztam, beállítottam a citeráját, és ahogy elmondták, annyira belejött a játékba, hogy disznóvágáskor gazdasszonyi szerepe helyett végig citerázott.

 Jedden gyermekkoromban még hallottam Nyárádi Jóska bácsit játszani, halála után az unokaöccse, aki tudta, hogy érdekelnek a citerák, nekem adta a hangszerét – mutatja a megkopott régi darabot, amelynek hangnyílása, egy szívecske, feltételezhetően hajdani gazdájának a hangszerhez való ragaszkodásáról árulkodik. 

Az igazi meglepetés a szobában vár ránk, ahol egymás mellett sorakoznak szép kerek hasú citerák, amelyek dísze a napszimbólumot ábrázoló hangrés. Látszik rajtuk, hogy több, különböző, gondosan válogatott fából készültek. A prímciterák mellett van nagyobb testű tenor- és basszus-, sőt egy dupla citera is. A szekrény tetején egy nagybőgő pihen, amit szintén Nagy János javított fel és rakott újra össze.

– Hogyan, mikor fogott a hangszerkészítésbe, milyen volt az első Nagy János-citera?

– Tíz évvel ezelőtt készült el, egyszerű, egyenes oldalú, hasáb alakú citera volt. Mezőbánd környékén láttam hasonlókat, és Laczkó Laci bácsinál találtam a faluban is, az azonban sajnos már nincsen meg. Bányai Dániel, az ismert bándi népművész ígért nekem egy citerát, de mivel hiába vártam, hogy elkészítse, bánatomban nekifogtam. Összejártam az asztalosokat, hogy megfelelő faanyagot találjak, végül egy régi szekrény oldalát használtam fel, ami megközelítette a hangszerfenyő minőségét. A nyakat cseresznyefából készítettem. Falubeli asztalossal, ifj. Böjthe Sándorral „lenagyoltuk”, majd itthon összeragasztottam, és házi gyártmányú húrtartó szeggel szereltem fel, ami nem volt menetes, egyszerűen csak beütöttem a fába. A későbbiekben zongoraszegeket vásároltam erre a célra. Az egyik citera annyira jól sikerült, hogy egy szászrégeni hangszerkészítő mester annyi hangszernek való anyagot adott érte, ami tíz citerának is elég volt. Amikor elkészültek, kiosztottam a helybéli gyermekeknek, és így alakult meg a jeddi citeracsoport. Kezdetben én foglalkoztam velük, amíg a „bacillust” sikerült átadni, aztán Bőr Hunyadi Gyula kiváló brácsás népzenészt és oktatót hívtam, aki hetente egyszer jött, és a játék mellett zeneelméletet és kottaolvasást is tanított. A kottaolvasást és a játéktechnikát korábban én is tőle sajátítottam el, rendszeresen jártam hozzá órára. Jedden húsz fiatal tanult meg citerázni, jelenleg heten vannak a csoportban. 

– Hány citerát készített az eltelt évtized során?

– Körülbelül félszázat, mindenikbe beleírtam, hogy hányban és hol készült, de nem tartom számon pontosan, hogy mi lett velük.

– Említette a két ismert citerakészítő, Kilyén Domokos és Bányai Dániel nevét, kért-e tanácsot tőlük?

– Mivel arra a következtetésre jutottam, hogy a környéken az ő műhelyükből kerülnek ki a legjobb citerák, jól megfigyeltem hangszereiket. Domi bácsi biztatott, hogy minél többet kell készíteni, annál jobban rájön az ember a titkára. Ez volt az ő receptje, és utólag igazat kell adnom neki, mert két tökéletesen egyforma citera nincsen, ez egy népi hangszer, ami nem szabványok szerint készül. 

– Gondolom, most már tisztában van a citerakészítés feltételeivel, elárulja-e, hogy melyek azok, vagy az a mester titka kell maradjon?

– Én is csak azt mondhatom mindenkinek, hogy hozzá kell fogni, és csinálni kell, mert evés közben jön meg az ember étvágya. Amikor kezembe kerül egy darab fa, látom benne, hogy a hangszer melyik részének lenne megfelelő. Ha nem pont ugyanolyan, mint az azelőtti, az sem gond, ugyanis a meglévő anyag szerint alakítom a formát. A már említett régeni hegedűkészítő mestertől tanultam meg, lestem el, hogyan kell kiválasztani, előkészíteni, megszárítani a faanyagot, milyen kell legyen az erezete… 

Miközben betekintünk a műhelybe, ahol több citerán is dolgozik, érdeklődésünkre elmondja, hogy melyik részéhez milyen fa szükséges. – A nyak és tőke meg az oldalfejek tartják a szegeket, ezért keményfából (juhar-, dió-, szilva-, körtefa) kell készüljenek, ezek közül a diófa nagyon bevált. A fedőlapot rezonáns hangszerfenyőből kell kialakítani, a hangszer hátlapja lehet keményebb fából, hogy visszaverje a hangot. Ez úgy működik, mint a hegedű vagy a nagybőgő, amelyek fedőlapja hangszerfenyő, az oldala juharfa. A hangszerfenyőt Régen környéki hangszerkészítőktől szerzem be. 

– Miért tért át a hasas citerákra?

– Szebben szólnak, mert nagyobb a dobozuk.

– Hogyan jellemezné a citera hangját?

– A hangszer érdekessége és egyben hátránya is, hogy nem lehet bármilyen hangnemben játszani rajta. Alaphangra kell hangolni, majd utánaigazítva a kísérőhúrokat, bármilyen hangot meg lehet szólaltatni. 

– Hány húrja lehet egy citerának?

– Lehet három, de láttam harminchúrosat is. A játszóhúrokból általában négy plusz három, illetve három plusz kettő szokott lenni. A régebbi citerákon nem voltak félhangok, ezért csak régies stílusú dallamot lehetett játszani rajtuk, újabb stílusú dallam esetében a félhangot odaénekelte az előadó.

– Mennyi idő alatt lehet elkészíteni egy hangszert?

– Körülbelül harmincórai munkát vesz igénybe addig, amíg megszólal, mivel nem gépekkel, hanem kézi szerszámokkal dolgozom. Valójában több nap is szükséges, mert vannak olyan műveletek, a ragasztások például, amikor várni kell. Faragasztót használok, ami kemény, a rezgést átadja, az enyv alapúról azt tapasztaltam, hogy melegben megpattanhat a ragasztás. 

Lakkozáskor hegedűlakkot használok, mert rugalmas kell legyen, hogy ne fogja le a rezgést.

– Mennyiben hasonlít egymáshoz a Nagy János-citerák hangja?

– A prím-, a tenor- vagy a basszusciterák hangolása, alaphangja egyforma, de a hang díszítése, zengése különböző, ami az anyagtól, a húrminőségtől és a mester hozzáadott értékétől függ. Lehet különböző hangolású citerákat készíteni, de akik egy csoportban játszanak, azoknak a hangszerét ugyanarra az alaphangra kell hangolni. A hangolást egy gitárhangolóval végzem, amely alaphangon beméri a rezgést, s annak alapján lehet pontosan beállítani a hangszert. 

A mester hozzáadott értékét illetően az elmondottakhoz hozzátehetjük, hogy a figyelmesen, pontosan, jól megválogatott anyag, a hangszerkészítés alapszabályainak betartása, az alapos, precíz, szép munka mellett a mester lelkéből, szeretetéből származik az a többlet, ami egyénivé teszi az általa készített hangszereket. 

– Milyen gyakran szokott citerázni, otthon játszik, gyakorol-e egyedül?

– Az ágyam mellett mindig van egy-két citera, és meg-megpengetem őket, össze kell hangolni, amíg beáll a hangjuk. Este lefekvés előtt két-három héten át hangolom, aztán játszom rajtuk. A citerát be is kell játszani, nem elég egyből elkészíteni. Ha beállt a hangja, két-három hónap után még igazítok rajta egy keveset, és azt követően már biztosan szépen fog szólni. 

Szeretném továbbadni, amit tudok. Bár vannak már citeracsoportok, az utóbbi időben a mezőpanitiakat biztatom, akiknél még van régi citera a padláson, hogy tanulja meg valaki a hangszer készítését, abban szívesen segítek, ezt megígértem a polgármesternek is, aki járt nálam – mondja Nagy János, s útban hazafelé még sokáig halljuk a megszólaltatott citerák szép, telt zengését.