Csak megtanítanak engem is angolul!

Az egykori rendőrségi épület földszinti termeiben több szívet-lelket csalogató létesítmény működik. Ezeknek én is jobban örülök, mint az egykori vallatószobáknak. Kár is lenne ilyen szép épületben olyan csúnya dolgokkal foglalkozni, mint a lehallgatás, vallatás, beszervezés. Valahogy el sem tudnám képzelni azokat a kínos, megalázó, primitív kihallgatásokat és dadogó vallomásokat egy főtéri, egykor szép szecessziós épület nagy szobáiban. Remélem, nem az a jó emberöltőnyi idő volt a legfontosabb és legértékesebb korszak az épület történetében.

Egyébként van itt minden, ami – Arany János szavai szerint – „szem-szájnak ingere”: vendéglő és falatozó, kávézó és tésztázó, italkimérés és kocsma. Ott is díszelegnek a feliratok, hol románul, hol angolul, csak éppen magyar szót nem látok sehol. Sebaj, ezt a felhozatalt a brexites angoloknak, a skót dudásoknak és a walesi bárdoknak készítették, ha majd erre járnak, érezzék jól magukat. Legalábbis erre utal az Old city – lounge faragott cégér.

Elárultam már, hogy nem vagyok nyelvtehetség. Fiatalkorom idejének terhes visszaemlékezéseiben gyakran jelenik meg az orosz nyelvvel való kínlódásom. Ma még inkább hiábavaló időpocsékolásnak tartom, mivel sohasem libbentették meg előttem egy moszkvai vagy szentpétervári út esélyét. Akkor meg minek tudni oroszul? Tolsztojt és Dosztojevszkijt magyar fordításban olvastam. Az orosz kultúrát ma is csodálattal figyelem, és nem csak azért, mert Putyin elég gyakran jár Budapestre. Ha minket zárt határral és gépfegyveres határőrökkel választottak el egymástól, miért is kellett nekünk nyolc éven át oroszul tanulni? Végre megválaszolhatná valaki ezt a kérdést.

Németül valamennyire megtanultam, mert az akkor még itt élő evangélikus szászokon keresztül és a kétévente megengedett NDK-s utazások során német nyelvű teológiai szakkönyveket szerezhettünk be. Nem Goetheért vagy Heinrich Böllért tanultam meg valamennyire a nyelvet, hanem a szakmai hasznosságért. Az én nemzedékem a francia vagy az orosz nyelv között választhatott, csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy az iskolában angolul tanuljanak. Talán azért sem lettem világutazó, s ebben a korban már nem is számítok átrepülni az óceán túlsó partjára. Csakhogy a dolgok nem mindig úgy történnek, amint mi elképzeljük, mert Feigenbaum (fügefa) úr főtéri hagyatéka, palotája angolul int felém.

Pontosan húsz évvel ezelőtt tartották Debrecenben a Református Világszövetség 23. nagygyűlését, amelyre az öt világrész mindenikéből jöttek résztvevők. A kollégium étkezdéjében felszolgált ebédnél találkoztam Japánból érkezett küldöttekkel, amint hárman ültek egy négyszemélyes asztalnál. Németül kérdeztem rájuk: szabad-e a negyedik szék? Mire ők rövid fejbiccentéssel intették – leülhetek. Magamban elkönyveltem, ezt az ebédet is csendben fogom elfogyasztani, mert nincs közös nyelvünk. Mielőtt elkezdtük volna kanalazni a levest, a nagyobbik fiamtól tanult két japán szó egyike jutott eszembe: itadakimaszu – jó étvágyat. Még rendesen ki sem mondtam a bűvös szót, a három japán felugrott a székéről, mellre szorított kézzel meghajoltak előttem, majd ebéd közben jól elbeszélgettünk németül.

Azóta tudom, hogy vannak az idegen nyelvekben bűvös szavak, amelyeket jó lenne megtanulni. Próbálom is megjegyezni az Old city – lounge feliratot, ha az utóbbi időben divatos migránsok erre vetődnek, tudjam én is nekik megmutatni: ez itt egy erdélyi óváros angol kiadásban.