Csalódás és szégyen

• 2013-10-25 12:27:41

• Rózsa Mária

Érzelmek, amelyeket nehezen visel el az ember, és bár valamiképpen túléli, igyekszik elfelejteni. Erre példa a legutóbb megjelent Márai-kötet, a Napló utolsó része, borítóján ezzel a felirattal: „Hallgatni akartam” (Helikon Kiadó, Budapest, 2013).

Érzelmek, amelyeket nehezen visel el az ember, és bár valamiképpen túléli, igyekszik elfelejteni. Erre példa a legutóbb megjelent Márai-kötet, a Napló utolsó része, borítóján ezzel a felirattal: „Hallgatni akartam” (Helikon Kiadó, Budapest, 2013).

Miután kézbe vettem, olvasás közben hosszas viaskodást jelentett, míg elhatározhattam, hogy írni tudok Márai könyvéről. Megértettem a hallgatni akarását, azt is, hogy a csalódás is önnön hibánk, rosszul végződő reményeink meghiúsulása.

A kötettel az Egy polgár vallomásait fejezi be az író. 1944-ben írja: „álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom”. A kézirat elkészült, hagyatékban maradt és kallódott tulajdonképpen, míg 1997-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. A kéziraton 1950 szerepel, amikor is Márai a teljes Naplót lezárta. Tehát ezt a részt az emigrációban írta.

Ha még élne, láthatná szeretett városát, amint Európa kulturális fővárosaként minél erősebb vonzerőt igyekszik gyakorolni nagy írószülöttének olvasóira, hogy felkeressék szülőházát, láthassák szobrát, érezzék könyvei jelenlétét. Ám mindig fájón emlékezetesek maradnak Kassáról írott sorai: „Itt születtem, s gyermekkorom emlékei, családom, nevelőim, minden arra késztetett, hogy sokáig, bonyolult, nyugtalan vágyódással keressem az emlékeket, melyek e városhoz kötöztek… két évtizeden át úgy éreztem, otthontalan vagyok mindenütt a világban…”

Lehet, hogy ünneprontás most előhozni ezt a legutóbb megjelent könyvet, az őszinteség sorait, a fájdalma felidézését, amelynek első mondata: Hallgatni akartam. De megértjük, hogy a hallgatás elhallgatás lett volna. Válaszolnia kellett valamire, és ha ezt nem írja meg, fájdalmasabb tudat gyötörte volna. Tíz év története ez a könyv az író, európai polgár Márai életében: a polgári életforma és műveltség, amelybe beleszületett, és amelyet élete tudatos választásának érzett, általa lett bevallása szerint ismert író és közíró.

Csendes budai otthonában, a napszakokra beosztott munkájával, kedvelt elfoglaltságával alapjában elégedett, amikor új napra ébred, kedvvel lát munkához, hogy majd egész napja megszokottan teljen, és mégis ez lesz az a nap, amely megváltoztatja életét és elkezdődik az összeomlása annak, amire a régi Európa épült. Ez a nap volt 1938. március 12-e.

A német csapatok átlépik az osztrák határt, és megtörténik az anschluss. Ennek a napnak szinte minden pillanatát feleleveníti az író. Pedig hallgatni akart róla. Később rájön, hogy az erőszakot ingerli a tagadó hallgatás. A hallgatás éppúgy válasz, mint a szó és az írás. Ennek a napnak minden pillanata olyan mélyen és olyan nyomasztóan hatott rá, szorongásos álom, rosszat sejtő előérzet kínozta, hogy tehetetlenséget érez, amikor erre emlékezik, felidézi akkori valóját, a magyar társadalom akkori helyzetét. A bécsi rádió folyamatosan zenét, később német indulókat közvetített, ez adta hírül, hogy „a Lajtán túl történik valami”. Márai, az akkori sikeres magyar író mégis megpróbálja rendszeressé vált napi programját betartani még a következő napokban is. Hatalmas könyvtára hatezernyi könyvével körülbástyázva, és a már addig megjelent 30 kötete mentén kialakult munkamódszerét követi, íróasztalához ülve megír 35 sort, éppen akkori kéziratát folytatva. Ez volt számára a megkapaszkodás, valószínű sok ezer ember számára biztonságot jelentett a megszokott munka, ha rendszeres napirendjét követhette. Ámbár mindaz, ami addigi életét jelentette, ezzel a nappal felébredést jelent egy álomból. Mi történik ettől a naptól kezdve egy kis nemzet életében, 20 évvel a trianoni trauma után, milyen felelősség terheli a döntéshozókat mindazért, ami ezután következett, kik azok, akik örültek a fordulatnak a későbbiekben, a nácizmust követve. „Senki sem álmodhatta, milyen veszélyek fenyegetik ezen a napon a magyarságot – a politikus, a diplomata csak a közvetlen veszély füstcsóváit látta gomolyogni. Talán csak a költők neszelték különös idegrendszerükkel, hogy ez a nap számunkra is a végzetes veszély napja, amikor elkezdődik egy folyamat, a megsemmisülés folyamata.” Hitler bevonult Bécsbe.

Hosszas elemzés, az író lelkiismeretének messzi, történelmi távlatokból előidézett mérlegelése vezet el addig, hogy az ellentétes érdekű társadalmi rétegek és különösképpen a magyar zsidóság helyzetét, az ellene hozott törvényeket, a magyar társadalom felelősségét tárgyilagosan felvázolja. – Mi történt? Mi minden siettette a magyar életben a bekövetkezett tragédiát? Hosszú a vádpon-tok sora, a hamu alatt régen parázsló, mesterségesen és erőszakkal fenntartott nagybirtokosrendszerre felépült valóságos hatalom, az úr–cseléd helyzet mélyen gyökerezik.

Hogy mindezt Márai, a polgár, a polgárság írója látja és láttatni akarja egy évtized távlatából, könyvének további mondandóját még értékesebbé, valóságérvényűvé teszi.

A Napló az író sétáján a Vár, a régi, történelmi városnegyed bástyasétányán vezet a kora tavaszi napon, amikor már kivirágzik egy mandulafa. – Kik a lakói ezeknek a patinás házaknak? Alkalom ez arra, hogy egy életmód bástyái mögé visszahúzódott „igazi arisztokratákról, az ún. szellemi arisztokratákról”, a szalonok sznobjairól írjon néhány oldalon.

Óda egy régi városhoz

A könyv második részéről bízvást mondhatnánk ezt. A vágyódás, az emlékek sokasága, családi kötődés, az otthon melege – mi mindent jelent Kassa az írónak. Háború és politikai döntések, a reményteljes beteljesülést követő csalódás. A Felvidék, jelesen Kassa visszatérése szakít fel és sajdít minden sebet. A város sorsának emléke valahogy összeolvadt az egész magyarság sorsával. A nemzetiségi kérdés, a revizionizmus, a Duna-táj nemzeteinek közös sorsa, az utódállamok magyarságának jövője – minden alapvető sorskérdés és politikai vonzat felmerül a háború teljében. Számtalan kérdésre, önmaga meggyőzésére kell választ találnia.

A kassai bevonulás ünnepét is sok szorongással éli meg. „Mert valami baj történt ezen a napon s az elkövetkező időben, ezt bizonyosan tudtam. A város a régi volt, sokat fejlődött a cseh időben, de melyik város nem fejlődött a béke éveiben? Nem, bennünk volt a hiba, a hazatérőkben… Mi, a trianoni Magyarország képviselői, akik most viszontláttuk ezt a földet, megdöbbenve eszmélhettünk reá, hogy a Duna-medencében a mi hazai életformáink, társadalmi berendezkedésünk, világnézetünk felett elhaladt az idő.” Súlyos szavak, nagy önuralom, önvizsgálat és bátorság kellett leírásukhoz és mindahhoz, ami a továbbiakban következik.

Államférfiak, politikusok, diplomaták

A megidézett sorsdöntő napok és évek jelentős politikusai, államférfiai közül Márai naplójában három portrét villant föl, rajzol meg olyan meghatározó ecsetvonásokkal, amilyenekkel ritkán, talán csak Bánffy Miklós emlékezéseiben találkozunk.

Az anschluss napján – milyen emlékezetes pillanata a sorsnak –, sétája alkalmával a Várban egy szemüveges, lengyel bundás, szórakozottan visszaköszönő alacsony férfit ír le. Ez az ember földrajztudós, politikus, lelkes cserkész, régi arisztokrata család sarja, Teleki Pál volt. „Hátán összefont kézzel baktatott a bástyasétányon, sietősen, kamaszos járással. Utánanéztem, szerettem volna megkérdezni, mit gondol, mitől fél, mit remél? De nem illett ilyesmit kérdezni.” Négy év elteltével, megint egy tavaszi napon, amikor már „körös-körül égett a világ”, a bástyasétányon még mindig megjelentek a barátságos urak és hölgyek, de hiányzott a sétálók közül Teleki Pál, a szentszéki gróf, Magyarország miniszterelnöke. Előző délután tudta meg, hogy a német csapatok, megsértve az ország szuverenitását, a kormány felhatalmazása nélkül tankjaikkal Belgrád felé robognak. Bezárkózott a miniszterelnöki lakosztályba és öngyilkos lett. Halálával áldozatot hozott, arra gondolt, hogy ha elszámoltatják a nemzetet, figyelembe veszik áldozatát. De nem ez történt. A moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokon, később a párizsi béketárgyaláson senki sem említette Teleki tettét.

A másik arckép merő ellentéte Teleki rokonszenves, patrióta lényének. Ő a már elsötétített ország miniszterelnöke, aki hadat üzent a nemzet nevében a Szovjetuniónak, majd később az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának – Bárdossy László volt. A húszas évek végén Márai diplomataként ismerte meg, akkor a londoni magyar követség szóvivője, irodalomismerő, szakmai biztonságot árasztó, kitűnő társalgó, józan gondolkodású. Aztán jó néhány évvel később, a háború forgatagában nácibarátként mutatkozik, a szélső jobboldalra sodródik, pálfordulásával a nemzetet viszi vesztébe, személyes cselekedeteivel szégyent, szenvedést hoz népére. Bárdossy bűne és végül elítélése háborús bűnösként a bírái előtt a szégyen lapjait íratja az elszámoltatással szembenéző íróval. – Mi történt, és hogyan történhetett volna, ha azon a tragikus reggelen a miniszterelnök és a kormányzó megtagadják a németek követelését és nem üzennek hadat a Szovjetuniónak? – Márai elsorolja feltevéseit, a „talán”-okat. Ám a végkifejlet úgy is tragikus.

A harmadik személyiség, akinek „árnyéka vészes komorsággal felkúszik a történelmi tűzfalon” – Bethlen István. Történelmi szerep és hivatás, ami neki jutott. Felejthetetlenül érzékletes és találó Márai minden megállapítása, amiként valójában a mai történelemtudomány értékelését támasztja alá. Leírása megkapó a rendet teremtő államférfiról. Nem rejti el, rokonszenvével sem tagadhatja, hogy Bethlen osztályának rossz nézetét képviselte, de nem állt mellette horizontot láttató egyéniség. Tíz év alatt mégis
„konszolidálta” a régi úri Magyarország forradalmak által megbontott rendjét, következetesen szorgalmazta az ország iparosítását, a régi termelési módszerekről tudta, hogy nem vezethetnek előre. Ismerte a magyar történelmet és felismerte nemzetének helyzetét a világban. Alkotmányosan, parlamentárisan igyekezett kormányozni az országot. Nem tudott szabadulni azonban előítéleteitől, nem látta be idejében a földreform szükségességét. Bethlen külső megjelenésében is „a személyiség egyedülvaló erejével hatott” – írja Márai. Hetvenedik évében hatalom nélkül, magányosan élt, a háború tragikus időszakában valójában szelídebb, barátságosabb lett. Ő volt az, aki a magyar politikában szembenállt a nácizmus totalitárius eszméivel, és bárhogy félt a bolsevizmus eluralkodásától, a magyarság sorsáért aggódott, nem a rangját, osztályát féltette, birtokait sem, hiszen azt Erdélyben már régen szétosztották román parasztoknak. A német megszállás napján a Gestapo kereste, koncentrációs táborba akarták vinni. Bethlen dunántúli rejtekhelyeken bujkált, titokban kétszer is járt a Várban, sürgette a kormányzót, kérjen fegyverszünetet az oroszoktól. Végül jelentkezett Tolbuhin marsallnál, reménykedett egy ideig, hogy nem tekintik fogolynak. Aztán mégis elvitték, azt rebesgették, hogy Moszkva közelében él. 1946-ban, amikor magyar kormányküldöttség járt Moszkvában, állítólag maga Sztálin hozta szóba a nevét, de a küldöttség vezetője nem kérte kiadását. – Látható, hogy Márai igyekezett minden akkori adatot felkutatni Bethlenről, akit „tisztakezű, tisztalelkű” nagy államférfinak tekintett. Sorsát tragikus végű nagy elődeihez hasonlítja, akik a konstantinápolyi Héttoronyban vagy osztrák várbörtönökben haltak meg.

Olvasmánynak nagyszerű, de legalább olyan fájdalmas Márai Naplójának, vallomásainak ez a kötete, a hallgatásból napfényre került mű.

„Választ kellett találnom a kérdésre, van-e még valamilyen hivatása a polgárságnak Európában. Van-e még valamilyen értelme a polgári szellemiségnek?” Ezeknek a kérdéseknek még számtalan vetületük van, következtetésük is újabb kérdéseket hoz elő, többek közt a szocializmus és a humanista polgár, a kereszténység alapelvei szerint felépülő nyugati szocializmus viszonyulásait.

Ha az olvasó Márai gondolatait, töprengését és históriából vett példáit követi, eljut talán az íróval együtt ahhoz a meggyőződéshez, hogy bármilyen nehéz időben cselekedjen tiszta lelkiismerettel, és ne adja fel a reményt, a világ megújulásának reményét, a polgár hitében és erejében bizakodjék az író bátorítása, írásművészetének hatása, tényei szerint.