A csend arca

Kirajzolható-e egyáltalán? A szovátai grafikus szerint igen. És bizonyára igaza van. De jobb lenne talán többes számot használnunk. Annyi arca van a csendnek, ahányan megpróbáljuk magunk elé képzelni. Siklódi Zsolt előtt tó képében jelenik meg. A marosvásárhelyi Bernády Házban kiállított Tavak sorozatának lapjai egyértelműen ezt sugallják. Akárha Pilinszkyvel mondaná: „fénnyel érő sűrű csend” ez. Valóságos arc és álomszerű látomás. Ő is, én is, mindannyian azonosulni tudunk vele, el tudunk merülni benne. Mint az idézett költő: „nem is tudom már, hol vagyok./ Talán egy ősi ünnepen,/ hol ég is, víz is egy velem.” Medve-tó? Tiszató? Zetelaki? Békés, nyugodt víztükör Koreában, Amerikában? Egyik is, másik is az ábrázolás, elvonatkoztatás más-más fázisában.

A művész 50. születésnapján állt először egyéni kiállításon a marosvásárhelyi közönség elé. Eddig többnyire egy-két munkáját láthattuk csoportos tárlatokon. Vagy a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti irányítójaként kollégái alkotásairól hallhattuk beszélni. Mostani tárlatán a fentebb vázolt tóciklusban megmerítkező filozofikus egója mellett sokoldalúságával is meglep. Kiderült, hogy nemcsak a grafika hagyományos eljárásainak gyakorlott mestere és digitális változásainak értő alkalmazója, nem csupán jó fotós és ötletes videós, a plasztikai formák is megihletik, a szobrászatban is ellenállhatatlan kihívást lát. Képein valahol középen találkozik, egyesül az ég a vízzel, víz a földdel, föld az éggel. Minden mozdulatlan, a látvány nyugalmat áraszt. Akkor is, ha kamera rögzítette és nagyméretű, színes print reprodukálja a látottakat s az abból fakadó benyomást. És akkor is, ha fametszet fekete-fehér köntösében ölt formát a csend, vagy ha a metszetet is felnagyítva, álomszerűvé módosítja a szekvenciát a számítógép. A dúccá nemesült préselt farost lemez is tetszetős műtárggyá avanzsál a kiállításon. Sokáig időznek a nézők a négy különös, barna árnyalatú „kép” előtt. Titkokat sejtet a természet, kedvderítő, ha felfedezzük a levonatok eredetijét, s össze tudjuk vetni a pozitív-negatív párokat.

A kettősség a kisplasztikák esetében is izgatja a Székelyföldi Grafikai Biennále kurátorát. Az utóbbi időben a művésztelepeken inkább ezekkel foglalkozott. Korábban fa és fa szerves társítását, majd kő és fa, kő és bronz békés, tartós egybekapcsolását próbálta sugallatosan megoldani. A két anyag, két világ párosítását az ősi ácsmesterségtől ellesett kapcsos módszerrel valósította meg. Így egymásba feszülve, ékelődve a kő nem veti ki a fémet, és fordítva. A kialakított forma, a csiszolt felület a modern szobrászat nyelvén szólítja meg a szemlélőt. De azt is érzékelteti, hogy a művésztől a mítosz, a mitikus mondandó sem áll távol. A két anyagot egybekötő színezett ragasztó a maga Mária-kék színével az égi és földi dolgok kapcsolatát is eszünkbe juttathatja. Ahogy a kenyér alakú kisplasztikán is szakrális töltettel bír a vérvörös kapocsvonal. És a világvallások, filozófiai irányzatok hatását fedezhetjük fel a Buddha nyoma című szobrocskán is. Siklódi Zsolt művésztelepi kapcsolatai révén belekóstolhatott Ázsia, India, a Távol-Kelet világába, nemzedéktársaival együtt rá is hatott a Nature Art, érthető, hogy a tárlaton erre utaló jelek is vannak.

Végső meglepetésként az is kiderült, hogy a művészt olykor az írás, az irodalom is megkísérti. Arról eddig is volt tudomásunk, hogy otthonos a könyvművészetben, a grafikai, műszaki kiadványszerkesztésben, s a nyomdászat is foglalatosságai közé sorolható, de most derült ki, hogy rövidprózai próbálkozásai is vannak. A megnyitón a Pár-beszéd Coelhóval című szövegéből művészeti középiskolás lánya, Siklódi Fruzsina olvasott fel részleteket. Ki tudja, mikkel rukkol elő a következő években, évtizedekben az ötleteket sosem nélkülöző művész? Sok sikert a továbbiakra!