Csillag úr
Kisdiák koromban Kolozsvárt lakott egyik kedves, öreg rokonom, Vilma néni. A férje halála óta csak az emlékeinek élt s azoknak a vasárnapi ebédeknek, amelyeken rokonai, ismerősei gyermekeit látta vendégül.
Kisdiák koromban Kolozsvárt lakott egyik kedves, öreg rokonom, Vilma néni. A férje halála óta csak az emlékeinek élt s azoknak a vasárnapi ebédeknek, amelyeken rokonai, ismerősei gyermekeit látta vendégül. Az iskolai év folyamán havonta egyszer én is nála ebédeltem. Asztalánál nemes eszmékről, az emberi hivatásról társalgott, vagy szép tájak, hajnalok és naplementék emlékét idézte, amelyekben hol itt, hol ott gyönyörködött elhunyt édesurával. Egy-egy gondolat vagy táj szépségének aláfestésére hol egy latin, hol egy francia, hol egy angol verssort idézett. Beszélgetéseivel kedvet akart ébreszteni bennünk a klasszikus művelődés iránt.
Magatartásunk nemesedéséhez ezeken a vasárnapi ebédeken nem csak Vilma néni járult hozzá, hanem színészinasa is, aki miatt nagyon kellett ügyeljünk arra, hogyan eszünk, hogyan iszunk. Az öreg, viharvert színészinas még Ditrói Mór idejében került a kolozsvári színházhoz. Segédszínész volt akkor, akárcsak később, Janovics Jenő igazgatása idején, amikor őt inasi minőségében megismertem. Szigorúan felügyelt arra, hogy csinosan kezeljük a kést, villát, kanalat, emeljük szájunkhoz a poharat. Ha kisebb ügyetlenkedésről volt szó, csak intett felénk a szemével, de ha nagyobb „defektust” észlelt, amikor behajolt mellénk, hogy újabb csirkefalatokat vegyünk ki tányérunkra, szigorúan súgta a fülünkbe: „Csámcsogni nem illik!” „Ne fogja marokra a kést!” „Evés után illetlenség az eszcájgot a tányéron keresztbe rakni!” „Máskor törölje meg a száját, mielőtt iszik, mert különben meglátszik a helye a szája szélén!”
Amikor először súgta a fülembe bírálatát, összerezzentem. Rendre úgy hozzászoktam, hogy szinte hiányzott, amikor nem talált a viselkedésemben semmi kivetnivalót. Azt hiszem, később azért lettem a bizalmasa, mert azt tartotta rólam, hogy az „asztali illem” szempontjából az ő kreációja vagyok!
Gyakran találkoztunk, házon kívül is, a színház mögötti, eléggé elhanyagolt parkban, hova egyik osztálytársammal, Farkas Árpáddal jártam, aki a Pata utca végén lakott, és szeretett itt útközben megpihenni.
Nem csak a pihenők, meg a színészinassal való beszélgetések miatt jártam ide szívesen, de azért is, mert itt, ennek a parknak a bokrai alatt tanyázott egy golyózó társaság, mely a környék legügyesebb csibészeiből verődött össze. Árpád ismerte a vezérüket, s néha bevettek minket is a játékba. Ez kitüntetésnek számított, mert itt nem akármilyen, hanem pompás, igazi márványból való, meg belül szebbnél szebb színes szalagmintákkal díszített átlátszó üveggolyókkal folyt a játék. Az olyan fiúval, akinek a képe nem tetszett a vezérnek, hiába is könyörgött, nem álltak szóba, s ha azt mondták neki, hogy most már hagyja abba a nyávogást, mert elég volt, s az nem hagyta abba, rámentek, elnadrágolták. Pedig jó volt bekerülni néha a játékba, mert itt új, jó trükköket lehetett tanulni, olyanokat, amelyekkel a kollégiumi golyózók társaságában szédíteni lehetett a fiúkat.
Egy alkalommal megzavarta önfeledt játékunkat Vilma néni színészinasa. Mi, gyermekek – azok, akiket érdekelt a színház – a háta mögött Csillag úrnak neveztük Vilma néni színészinasát, mivel a színlapokon a legtöbb szerepéhez nem is volt odanyomtatva a neve, csak egy csillaggal jelezték, hogy az, aki játssza azt a szerepet, az egy bárki, akárki.
Magányosan üldögélt egy ferdére roggyant padon. Cigarettázott.
Amikor meglátott, magához intett, és leültetett maga mellé a ferdére roggyant padra.
– Nem magának való társaság – mondta a golyózó fiúkra célozva. – Egyik se tanul, egyik se dolgozik. Csak golyóznak, tekeregnek.
– Hozzám kedvesek. Engem nem bántanak, sem a barátomat – védekeztem, de Csillag úr felemelte figyelmeztetően az ujját: – Ha még egyszer meglátom velük, szólok Vilma nénijének, és abból baj lesz.
– Nekem ő nem parancsol.
– Vilma nénije? Magának nem? Úgy látom, fogalma sincs arról, ki a maga Vilma nénije!
– Ki?
– Nagyasszony! Érti?
Még nem voltam tizenegy éves, s bár lehet, hogy olvastam róla valahol, nem ismertem a szó jelentését. De ahogy néztem Csillag urat, a tekintetében felvillanó fényekből láttam, hogy ez a szó neki valami rettentően nagy valamit jelent. Éreztem: ha nem akarom megbántani, fel kell adnom a harcot, és vissza kell vonulnom
– Értem – mondtam halkan, és elhallgattam.
– Nincs rajtam kívül még egy magyar színész, aki annyi nagyasszony előtt nyitott volna ajtót, vitte volna utána a sleppjét, mint én! Több mint ezer lakáj, inas, szolga, darabont szerepét alakítottam életemben! Tudja, milyen sok az, hogy ezer? Ha királynék, fejedelemasszonyok, nagyúri asszonyok körül kellett szolgálatot teljesíteni a színpadon, Ditróinál rajtam kívül más szóba sem kerülhetett. Utána Janovicsnál sem! De ma? Az új darabban! Elintrikálták! Elrabolták! Tőlem! A lakáj szerepet! Az én jogomat! Odaadták másnak! Ki tette? Ki tette? Pedig mindenki tudja, hogy nálam jobb lakáj, inas nem volt és nem is lesz soha a magyar színpadon! Hát melyik színész tette volna meg rajtam kívül, hogy a szerep érdekében, a színpad érdekében beálljon cselédnek egy grófi házhoz? Ki tette volna meg a színház miatt?!
Már nem ült mellettem a kicsi, sovány, rücskös ember. De mintha próféciát mondana, ott állt előttem magasba nyúlva, széttárt karokkal.
– Mondjátok, emberek: ki más tette volna meg? Bizony mondom: senki! Bizony mondom: senki! – ismételte, paposan megreszkettetve a hangját. Aztán elfordult tőlem, és anélkül, hogy leengedte volna karjait, elindult lassú, kissé imbolygó léptekkel a kerten át, a Deák Ferenc utca felé.
Tekintetemmel követtem mozdulatait. Láttam, hogy nem voltam egyedüli hallgatója Csillag úr szavainak. Húszan-huszonöten vették körül. De amint elindult ismeretlen célja felé, az ácsorgók némán, tisztelettel nyitottak utat neki.
Ez volt Csillag úr legnagyobb, legszomorúbb, legszebb szereplése. Soha nem vallotta be az igazat: a kicsi, segédszínészi fizetéséből nem tudott volna megélni, inkább valósággá álmodott egy szép hazugságot.
* Kemény János önéletrajzának ez a kezdeti részlete most jelenik meg először.
Kemény János
