Nagy a baj Nagyváradon. Mint arról már korábban többször is írtunk, a Kőrös-parti város kulturális intézményeit eltartó Bihar Megyei Tanács elnöke fejébe vette, hogy megreformálja és költséghatékonnyá (!) teszi a nagyváradi kulturális élet emblematikus intézményeit: köztük a Szigligeti és a Regina Maria színházakat, valamint a Nagyváradi Állami Filharmóniát. A gond ott van, hogy miközben a tanács segítségével makacsul és fondorlatosan viszi végbe említett tervét, lövése sincsen a kulturális intézmények működésének belső törvényszerűségeiről és arról az ok-okozati viszonyról, amely következményeként nem fellendíteni, hanem elsorvasztani fogja a helyi művelődési életet, és amelynek végső momentumaként a nevezett intézmények meg fognak szűnni. Láttuk ezt már: „áldásos” ténykedésének első áldozataként megszűnt a Várad című kulturális folyóirat, mert a tanács törvényes intézkedésekkel ugyan, de olyan kilátástalan helyzetbe hozta a szerkesztőséget, hogy az megszüntette önmagát. Most a többiek következnek.
A cselszövő trükkje az, hogy közben – természetesen – nem megszüntetést, hanem hatékonyságot szorgalmaz. Olyan szintű hatékonyságot, amely teljes mértékben idegen és teljesíthetetlen egy kulturális intézmény részéről. A sor most a Nagyváradi Állami Filharmónián van, ahonnan menesztették az előző menedzsert, és ideiglenesen, 120 napra, versenyvizsga nélkül kineveztek menedzserré egy addig fél normás kórustagot. És ez az illető a felső utasításokat szolgalelkűséggel végrehajtja. A dramaturgia pedig a következő: jelen pillanatban minden alkalmazottat kéthetes szabadságra küldtek, de nem jófejségből, nem ám! Hanem azért, mert június végétől kezdődik a kulimunka a művész uraknak és hölgyeknek. A Bihar Megyei Tanács ugyanis kötött egy megállapodást a nagyváradi városi tanáccsal, amelynek értelmében egy civil szervezet (!) dönti el a továbbiakban, hogy a filharmónia hol, mikor és kivel koncertezik – ezzel a filharmónia kulturális autonómiájának már annyi, az intézmény művészeti tanácsának véleményét és programajánlatát a frissen kinevezett menedzser – azaz a megyei tanács intézményen belüli végrehajtója – figyelmen kívül hagyta. Az új programterv szerint a filharmónia szeptember negyedikéig minden hétvégén két (!) koncertet kell adjon, eleinte csütörtökön és pénteken, augusztusban pénteken és szombaton, vagy vasárnap. Ráadásul szabadtéri koncertekről van szó a váradi július-augusztusban, amikor negyven fok van, óriási a hőség és a páratartalom, tönkremennek a hangszerek. Ezeket mind grandomán, megakoncertként képzelték el, de úgy, hogy közben semmi pénzt nem adnak rá, miközben csak egy szabadtéri színpad és annak egynapi hangosítása több ezer euróba kerül. Ráadásul sem a szólisták, sem a karmesterek honoráriumát nem biztosítják, ahogyan eddig is csak ritkán – számos esetben karmester és szólista nélkül koncertezett emiatt a filharmónia. Ez pedig egyenesen arányos azzal, hogy végérvényesen elpártol a zenekartól a közönség. És mindezt azért, hogy majd bölcsködhessenek, hogy milyen fantasztikus kultúrvárossá lett Nagyvárad: hiszen egy hónap leforgása alatt arra kényszerítik a három kultúrintézményt – a két színházat és a filharmóniát –, hogy összesen körülbelül ötven (!) előadást tartsanak. Nyáron. Teszem hozzá: kinek? A turistáknak, akiket épp a számukra idegen nyelvű színházak előadása és a klasszikus zene érdekel? A helyieknek, akik pont máshol nyaralnak? A hivatalosságoknak, köztük a tanácselnöknek, aki nem lépi át túl gyakran a kultúraközeli intézmények küszöbét?
Hogy közben teljes bizonyossággal tönkremegy a nagyváradi, neves kulturális élet, hogy értelmiségi emberek százainak játszadoznak az egzisztenciájával, az nem számít. A tisztelt művész urak és hölgyek dolgozzanak meg a pénzükért! Igen, dolgozzanak kérem, óramű pontossággal, mint egy rohadt gyárban. Ilyen az, amikor kívülről szalajtott nímandok belepofáznak valamibe, amiről fogalmuk sincs, ám hatalmuk van felette. Amikor a múlt századokban a mára világhírű, többmilliós összegekben gazdát cserélő műalkotások készítőit az asztalosokkal és kárpitosokkal tartották egyenrangúnak, lévén a művészet is csak mesterembermunka. A klasszikus zene is csak mesterembermunka! És mint jó mesteremberek, a művész urak és hölgyek igenis izzadjanak csak kint a negyven fokban, sok esetben több ezer eurónyi értékű, több száz éves hangszereikkel, mint az elvtárs az öntödében, és produkáljanak! Csináljanak terméket! Kultúrát! Mert az is csak olyan, mint a retek: termelni kell és eladni. Nem?
Még egy kétosztályos proletkult párttitkár is bölcsebb volt ennél…
