Csoda a dobozban

Olyan előadást láthattunk május kilencedikén, amilyet mindeddig sohasem! A katowicei Sziléziai Színház (Teatr Śląski) két vendégelőadással érkezett Marosvásárhelyre, ezek egyike igencsak egyedinek bizonyult. Beppe Navello Cinema! című színművéről van szó, amely tulajdonképpen nem is színmű, hanem szavak nélküli performansz, főhajtás egy rég letűnt világ elfelejtett, igazi sztárjai előtt.

A Cinema!-t akár pantomimként is felfoghatnánk, de ne tegyük. Mert amit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében láthatott a közönség, az nem volt más, mint valódi, az igazi csodával határos módon megelevenedett némafilm! Némafilm, annak minden jellegzetességével együtt, tökéletes koridézés, csak az elmosódott felvételek helyett felcsillanó ragyogó fények, a kásás mozdulatokat helyettesítő tiszta kép, a fekete-fehér film helyett előbukkanó pazar díszletek emlékeztetnek arra: mégsem filmet, hanem igazi, élő, színházi előadást látunk!

Az alkotóknak számos trükkhöz kellett folyamodniuk ezen hatás eléréséhez. A szűk egyórás, ötszereplős előadás cselekménye egyszerű: adva van a szegény virágáruslány és cseles édesanyja; az ünnepelt díva és idősebb férje; illetve a fotós, akire ezen férj féltékeny. A félreértések kreálta szituációkat, az adott helyzet- és jellemkomikumot a végsőkig kihasználó, heveny nézői felröhejeket okozó előadás során a virágáruslányból díva lesz, a féltékeny, ugyanakkor csalfa férjből hajléktalan, a fotósból alkoholista. Van benne kocsmajelenet, álomjelenet, táncjelenet, operapáholy és cselédlakás, de láthatjuk a díva szalonját és a művész kávézóját is. A rendezői koncepció, a nagyszerű színészi játék és a műszak tökéletesen szinkronizált munkája teszi azonban mindezt igazi, élő némafilmmé. A jelenetsorok felépítettsége és egymásutánisága a némafilm kópiája: az adott jelenetet rövid vetítés előzi meg, amelyen elolvashatjuk, hogy mi és hol fog történni. Utána megnyílik a játéktér, amely esetünkben egy mozivászonnyi felületű doboz a sötét a színpadon: ebben zajlik a játék, akárha filmet néznénk. Ugyanakkor ezen doboz falai minden irányban eltolhatók, így az adott tér tetszés szerint szűkíthető vagy bővíthető: a rendező ezzel érte el a filmezés adta lehetőségek – kameraállások, közelképek – utánzását. Mindehhez kapcsolódik a színészek emlékezetes alakítása: típusokat láttunk ugyan – a szegény és retardált virágáruslány, az eszesnek tűnő, mégis együgyű anya, a gyönyörű, szőke díva, az idegbeteg, idős férj, a simulékony udvarló – de ezen típusok karikírozása, a némafilm stíljéhez passzoló módon szélsőségessé tevése nagyszerűen sikerült. A túljátszott gesztusok, a teátrális mozdulatsorok, a húszas évek filmművészetére jellemző mimika különösen fontos ez esetben, a játszóknak pedig a némafilm korának technikai hiányosságai miatt jelentkező, szintén tipikus jeggyé váló, a hétköznapinál enyhén gyorsabb mozgást is sikerült imitálniuk. Persze nem maradhattak el a chaplini seggberúgások és masszív lerészegedések sem, ahogyan 

az operajelenet rekeszizom-remegtető „kép-sorai” és a legenda egyik filmjének hasonló jelenetét juttatta eszünkbe. De ez nem baj. Mert a Cinema! egy varázslatos világot idézett a marosvásárhelyi Nemzeti színpadára. Egy sötét teremben, a sötét falon megnyílik egy sziporkázó fényekkel teli kocka, amelyben végigkövetünk egy vidám és mégis szomorú történetet. Nagyszerű fényeffektusok, pazar és korhű díszletek (art deco minden mennyiségben!), a rendkívül rövid idő alatt teljesen átalakuló színpadkép, a szavak nélküli, gesztusok és szimbólumok egyetemes nyelvén kommunikáló és üzenő játék és előadásmód, illetve a némafilmekre jellemző, néhol főszereplővé fellépő és az adott hanghordozásra is utaló kísérőzene igazi filmélményt varázsolt a színpadra. Szinte meglepődtünk, amikor tapsrendre ezen dobozból kiléptek a színészek, kilépett a nagyszerű munkát végző műszak.

A katowicei színház kis varázslatot hozott Marosvásárhelyre. Olyan varázslatot, mint amilyen maga a Mozi lehetett, amikor annak idején, először megjelent. Olyan varázslatot, amely megváltoztatta az egész, ismert világot.