Csodalégy

• 2015-06-30 14:58:16

• Nagy Székely Ildikó

– Jaj, de gyors vagyok – kiabálta a strandpapucsos, rövidnadrágos kislány, félúton a gesztenyefaágak és a tócsáktól csillogó föld között.

– Jaj, de gyors vagyok – kiabálta a strandpapucsos, rövidnadrágos kislány, félúton a gesztenyefaágak és a tócsáktól csillogó föld között. Élvezettel rázta fiúsra vágott, barna fürtjeit, miközben vadul száguldott fel-le a félkör alakú pályán, aztán számolni kezdte a lengéseket. A kilencvenkilencediknél fáradt csak el. – Állítson meg valaki – mormolta most már egészen halkan, majd a papucsokat lerúgva, lábbujjhegyre állva maga lassított az iramon, míg végül egészen mozdulatlanná nem vált a hinta. Lekászálódott, és a legközelebbi pad felé indult, de pár másodperc múlva megtorpant.

– A vizem – szaladt vissza a hintához. Felkapta a földre dobott palackot, majd újra a pad felé vette az irányt.

– Szilvi vagyok. Ötéves – jelentette be, amikor már csak pár lépés választotta el ülőhelyemtől. – Tudod, hogy focizni is tudok? Csak a fiúk sosem vesznek be.

– Itt laksz, valahol? – tudakoltam.

Pirosra lakkozott mutatóujját egy távolabbi tömbház felé irányította, aztán mellém telepedett.

– Egyedül jöttél ki? – szólaltam meg újra.

– Persze, én már nagy vagyok – nézett rám összeráncolt szemöldökkel, mint aki nem érti, hogy lehet ilyen butaságot kérdezni. – Anyu ilyenkor buszozik, reggeltől estig azt csinálja.

– Mit csinál a buszon?

– Osztogatja a jegyeket. Én nem mehetek vele, mert akkor nem tud figyelni, azt mondja. A Víkend fele is megy az autóbusz, oda nagyon szeretek járni, mert fürödni is lehet. Csak ritkán visznek. Az egyik ovistársam majdnem mindennap ott van, ha süt a nap. De van egy titkom. Akarod tudni, mi az?

– Igen.

– Azt szoktam mondani az ovistársamnak, aki a barátnőm is egyben, hogy mindig, amikor indul a strandra, gondoljon erősen rám, és akkor én hármat cigánykerekezem, legyecskévé változom, és repülök a busz után, amin éppen utazik. És akkor ott leszek én is vele egészen estig. Képzeld el, el szokta hinni, hogy tényleg átváltozom. Néha szeretném, ha igazán sikerülne. Főleg olyankor, amikor nagyon hiányzik anyu.

– De napközben nem vagy egészen egyedül, ugye?

– Nem, a mamám is otthon van. De neki fáj a lába, nem nagyon szokott kijárni. Nem is baj, mert ha mégis kijön velem, akkor folyton csak parancsolgat. Semmit sem csinálhatok, amihez kedvem van. Még fára sem mászhatok.

– Testvéred van?

– Egy tizenegy éves fiú. Ő apukámmal él egy másik utcában. Elég ritkán találkozunk. Nem is nagyon hiányzik, mert mindig bosszant. A múltkor is eldugta a pónimat, amivel alszom.

Pár pillanatnyi csend után újra rám nézett.

– Azért néha beválik a legyecskés trükk. Jól kinyújtom a karom cigánykerekezés közben, és előbb-utóbb tényleg olyan, mintha repülnék. Van ott egy kedvenc ágam – mutatott a gesztenyefa felé –, arra szállok le, onnan messzire el lehet látni. Megkeresem az anyu buszát, nem megy olyan gyorsan, hogy ne érném hamar utol. Berepülök az ablakon, ráülök a kezére, és úgy utazom vele tovább.

Görkorcsolyás tinédzserek közeledtek a játszótér felé. Beszélgetőtársam boldogan pattant fel a helyéről, és a következő percben már az egyik lány nyakában csüngött.

– Szilvi, na, sietek – fejtette le magáról a csimpaszkodó kezeket a lány, aztán továbbszáguldott.

– Sok barátod van? – törtem meg ezúttal én a csendet.

– Nem olyan sok. Őt a bárból ismerem, ahol régebb anyu is dolgozott – nézett a görkorcsolyás után. – Az ő anyukája kolléganő volt az enyémmel. – Könnyű felhő suhant át az arcán. – Abban az időben anyu többet volt otthon napközben. De mindig aludt. Esténként ment dolgozni, és reggel jött haza.

– Szilvia, gyere vacsorázni – hallatszott egy rekedtes hang a korábban megjelölt tömbház irányából.

– Még nem vagyok éhes – kiáltotta vissza a kislány, majd újra felém fordult.

– Ha megnövök, tudod, mi leszek? Kívánságteljesítő. Mindenkinek teljesítem a kívánságát, és jó sok pénzt kapok érte. Abból majd elmegyünk anyuval nyaralni. De nem busszal, repülővel.

– Szilvia! Nem mondom még egyszer! – dörrent újra az előbbi hang.

– Na, ez már a vészjelzés – sóhajtotta a leányka. – Muszáj menjek, mert baj lesz.

Nagyot kortyolt a kezében szorongatott palack vizéből, aztán szökdécselve indult a hang irányába. Papucsa cuppogása jelezte útját a leszálló szürkületben. Tócsától tócsáig haladt az út.