Csongor és Tünde a Nemzetiben

Pénteken este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyszínpadán vendégelőadásként láthatták az érdeklődők Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című mesejátékának különleges táncszínházi feldolgozását.

Fotó: Vajda György

Pénteken este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyszínpadán vendégelőadásként láthatták az érdeklődők Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde című mesejátékának különleges táncszínházi feldolgozását. A darab koreográfiáját Benő Barna, a Művészeti Egyetem végzős hallgatója jegyzi, aki csapatával, a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttessel lépett fel a produkcióban. A népzene-feldolgozások Könczei Árpád nevét dícsérik, míg az előadás rendezője Török Viola, akivel a bemutatót megelőzően beszélgettünk.

– Hogyan született meg ennek a színházi előadásnak az ötlete?

– A nyáron Lorca Vérnászának színrevitelénél együtt dolgoztam a Bekecs néptáncegyüttessel, ott ismerkedtem meg Benő Barnával, aki végzős hallgatóként tulajdonképpen vizsgadarabnak választotta ezt a produkciót. Ő kért fel arra, hogy vállaljam el a rendezést.

– Miben különbözik ez a néptáncszínházi feldolgozás a darab előző színrevitelétől?

A Vérnászban már azt próbálgattuk, hogy miként lehet a néptáncot szervesen beépíteni egy színházi előadásba, ahol a szövegnek, a színészi teljesítménynek is szerepe van. Ezt a munkát folytattuk úgy, hogy most a domináló elem a tánc, a néptánc lesz. S ez jelentette az igazi rendezői kihívást, hogy miként egyeztethető a néptánc formanyelve a színházi szöveg mondanivalójával, hogyan egészítik ki egymást mindezek a színpadon. Kevés lesz a szöveg, hiszen az előadás szereplői a Bekecs néptáncegyüttes tagjai, akik amatőr táncosok, nem színészek, de természetesen lesz szövegrész is, igaz, csak amolyan illusztrációként. A táncosok számára külön kihívás volt az, hogy színészi tehetségüket is megcsillanthatják, hiszen vannak részek, ahol erre is szükség van. Abban is különös ez a feldolgozás, hogy magát a néptánc nyelvét is próbáltuk feszegetni, bővíteni, keresni a kapcsolatot a kortárs tánccal, másfelől pedig erősebb üzenetet fogalmaztunk meg a színház irányába is. Önmagában ez a produkció egy jelzés kíván lenni, hogy a néptáncot mint hangsúlyos elemet be lehet és kell építeni egy-egy színházi produkcióba. Ezelőtt öt évvel a sepsiszentgyörgyi színházbam rendeztem a Csongor és Tündét, s bár ott is sok volt a tánc és a zenei betét, az teljesen más volt.

Most a zenei feldolgozás is külön kihívást jelentett Könczei Árpádnak, aki több népzenét használt fel. Nekünk konkrét elképzeléseink voltak arról, hogy melyik tánccal mit akarunk kifejezni, és ehhez kellett alkalmaznia a zenét.

– Kinek szól a Csongor és Tünde?

– Elsősorban annak a generációnak szól, akik táncolnak: a 14 – 22 éves korcsoportnak. A színpadon az ő energiájuk, látásmódjuk érvényesül, s ezáltal azokat a problémákat hangsúlyoztuk, amelyek korosztályukat foglalkoztatják: a párkeresés, a közösségbe való beilleszkedés, a különböző hatások, ördögi vagy boszorkányos praktikák, amelyek a mai élet bukatói, kihívásai, dilemmái. Így próbáltuk ezt a bonyolult, filozofikus művet a mai fiatalok nyelvére lefordítani, hogy minél jobban tudjanak azonosulni vele, hogy megértsék, miről is szól tulajdonképpen a történet. Miként küzdjék le buktatókat, mibe kapaszkodjanak az életben: egymásba, a szerelembe, a hagyományokba, a közösségbe. Ezáltal pedig az üzenet mindenkinek szól, hiszen a megtartó, összetartó erők „fitogtatásának” története a Csongor és Tünde. A mi feldolgozásunkban ez a megtartó erő a néptánc, a népzene mint az önkifejezés különböző módja.

– Számíthatunk-e valamilyen érdekességre, fordulatra, meglepetésre?

– Dramaturgiailag vannak érdekes fordulatok, mivel nem a mesés változatot próbáltuk feldolgozni, hanem azt, ami a fiatalokat mélyebben érinti. Összevontunk részeket, különböző történéseket egymásra vetítettük, hogy az összehasonlítás módszerével érthetőbbé tegyük azt, hogy a Csongor és Tünde találkozás miért különleges. Különleges a díszlet is, hiszen sok elemet nem használhattunk a színpadon, mivel a teret a táncosoknak kellett fenntartani. Van egy érdekes, szimbolikus díszletelemünk, ami meglepetés lehet. Fényjátékokkal kompenzáltuk a díszletet, ami különös hangulatot tükröz majd. A kosztümök, amelyeket Szélyes Andrea tervezett, érdekesek, hiszen a ruházat arra utal, hogy a kortárs mindennapi viseletből hogyan jutunk el a népviseletig, ugyanakkor ezáltal a népviseleti elemek különböző funkcióját is próbáltuk hangsúlyozni, ezek jelentéstartalmának egyfajta magyarázatával. Azt is érdekes lesz megfigyelni, hogy amint a fiatalok felveszik a népviseletet, miként értelmezik át, hogyan építik be ezeket a mai viselkedésbe, mit jelent a modern ember számára a népi kultúra és a hagyomány.