A csodát legjobban mindennapi példákkal lehet illusztrálni. A csodát nem magyarázni kell – feltételesen megengedhető, de nem szükségszerű, fölösleges erőfeszítés, szentségtörés, izzadmányos kulimunka – a csodát csodálni kell. Ebben rejlik a lényege. Eltérő a szokványostól, legtöbbször örömforrás, az unalom ellenlábasa. Megtalálod bárhol, a sarkkörtől az egyenlítőig, és a 45-ös szélességi fok mentén is, amely ezt a térséget képzeletben (földrajzilag és civilizáció tekintetében is) ketté-, sőt többfelé osztja. Csoda ugyanis az európai kultúra egységében rejlő/megbúvó/hivalkodó nagyfokú változatosság – újabb műszóval: a diverzitás.
Csoda az, hogy reggelente felkelünk, a többség ezt teszi különösebb noszogatás, kürtjel, őrmesteri vezényszó, vekker és digitális kütyük nélkül, már csak megszokásból is, majd életre kelve teszi a dolgát. Csoda, hogy nem felejtette el estétől reggelig. Csoda a párolgó kávé és a friss, roppanó croissant. (Csak úgy natúrban, csoki vagy töltelék nélkül is.)
Csoda, hogy a gyermek a hosszú vakáció alatt nem felejtette el a szorzótáblát, és tudja, miként írják azt a szót, hogy 100xszép. Csoda, hogy nem felejtünk el felöltözni, hogy a szekrénybe mindig valaki bekészített elegendő tiszta ruhát. Hogy van egy pár zokni, ami még sosem volt a lábunkon.
Csoda, hogy nyelvünket még beszéljük, mikor a világ köröttünk, nálunk, a földszinten és az emeleten, az üzletekben és hivatalokban más vagy angol. Sőt az is, milyen könnyen szokik rá a gyerek az angolra, még nógatni sem kell. Holott környezetében nem élnek valami csoda folytán olyanok, akik Shakespeare/Byron/Salinger nyelvét vallják az anyainak.
Csoda, hogy barátom édesanyja megérte a száz évet. Hogy ismerhetek egy százesztendős jóembert, aki a minap is leszidott jókedvvel és valódi méltósággal, mert hűtlen kutya vagyok. Mert elmaradoztam a házukból, ahová egykoron sokszor jártam családostul.
Csodadoktorok nincsenek, vagy legalábbis gyanúperrel illenék fogadni megnyilvánulásaikat, és hírükben kételkedni értelmiségi, racionális polgári erény, ha cáfolni nem is sikerül. De vannak csodás orvosi találmányok, gyógymódok és gyógyszerek, amelyek megjavítanak, talpra állítanak, a becsípődött idegeket felszabadítják, miként a foglyokat egy internálótáborból a győztesek. (Csoda, hogy pont ez a hasonlat sikeredett ki tollam alól.)
Kész csuda, hogy ilyen körülmények között – drágaság, infláció, ízületi kopás, szárazság, diktatúra, erőszakos filmek és elkedvetlenítő hírek dacára – mégis ragaszkodunk az élethez, az utazáshoz, a jó könyvekhez, a kedvenc kávéházunkhoz, sörünkhöz, előmenetelhez. Tudunk és akarunk fesztiválokat szervezni, előadókat meghívni, színházba járni, koncerteken elmélyülten hallgatni vagy őrülten csápolni állatias, gépies hangzavarban.
Csoda, hogy még vannak emberek, akik írásra adják a fejüket, és jókat írnak az általános nem olvasás közepette. Vastag könyveket produkálnak, és akadnak olvasók, mi több, sikeresek a könyvnapok, hetek, vásárok, nem kopik fel az álla a könyvesboltosnak, kiadónak, könyvtárosnak. (De ezt a példatári szólamot már sokszor leírtam, csoda, hogy még nem háborognak érte lájkosztóim.)
Csoda, hogy vannak versszerető emberek és képtárlátogatók, meg gyűjtők, akik a festmények és szobrok, ritka kéziratok és műtárgyak mellett, helyett jelvényeket, közmondásokat, adományokat, levelezőlapokat, bogarakat, csigákat vagy nyerőscsontokat gyűjtenek. Egyáltalán maga a gyűjtésre való hajlam már önmagában is csoda, hiszen az emberiség hajnala óta mindig többen voltak azok, akik semmit sem gyűjtöttek, mások tapasztalataiból és verejtékéből éldegéltek, és jel nélkül fordultak be a másvilág sarkán.
Csoda, hogy akadnak még bőkezű, okos mecénások és megnyerhető pályázatok. Elcsenhető ötletek és komolyan vehető copyright. Közlekedési szabályok és útjelző táblák, pontosan induló repülőjáratok.
Csoda az a természeti környezet, amely még tiszta, élhető, szennyezést legyűrő, megújuló, felfrissítő, még igazán fel nem fedezett, tele sem szemetelt, reklámoktól mentes, mint egy jó filmcsatorna, az a kis hegyi/tengeri település, amely nincs a brazíliai őserdőben, de a harcterek szomszédságában sem, csak a miénk, évek óta oda járunk, és szeretnek ott bennünket a benn- és kintszülöttek, a pásztorok, valamint juhászkutyáik és az erdei fák, cserjék, jó szagú füvek.
Mielőtt teljesen elalélnánk a poézisban, csak úgy befejezésképpen ellenpéldával is szolgálhatok. A tegnap ebéd közben lecsöppentettem paradicsomszósszal a vadonatúj fehér pólómat. Feleségem csak fél szemmel pillantott föl, és ennyit mondott színtelen hangon: miért nem csodálkozom?
