Dimény Lóránt: A tejesember
Az úton Mózes haladt. Kezében volt az alumíniumkanna, annak fülén nagy, sárgaréz kulcs lógott. Amikor a bal lábával lépett, a kulcs a kanna falához koccant. Amikor a jobb lábával lépett, a kulcs a kanna falához lapult. Így ment ez. Azután is, hogy bezárták a tejbegyűjtőt.
Az úton Mózes haladt. Kezében volt az alumíniumkanna, annak fülén nagy, sárgaréz kulcs lógott. Amikor a bal lábával lépett, a kulcs a kanna falához koccant. Amikor a jobb lábával lépett, a kulcs a kanna falához lapult. Így ment ez. Azután is, hogy bezárták a tejbegyűjtőt.
Nagy, húsos leveleket növesztett a bürök, rögtön az első napokban, amint a hosszú tél után elcsendesedett a jégzajlás, és a Hmrd tavaszi tajtékzása a dombok alatt elkanyarodott a tenger felé. Szokatlanul eresek voltak a levelek, mintha nem ugyanaz a sziklás mészkő lett volna mindenütt, rögtön a tenyérnyi talaj alatt, a völgy mindkét oldalán, mert középen a patak volt, és mellette az út. Mintha beindult volna valami azon a tavaszon. Mintha az Úristennek eszébe jutott volna egy pillanatban, hogy ide is teremtett valakit, néhány mogorva lelket, akik azóta így vagy úgy, de mindig itt kószálnak a hegyek között, mint egy soha ki nem alvó visszhang. Bizony, igen furcsamód szökkentek szárba a mező virágai, sürgetőn, színesen.
Az ember az úton haladt. Szürke posztónadrágján legyek pihentek. Lentről jött felfelé, szembement a csendesen mozduló vízzel, a megrakott szekerekkel, melyekről lelógott a rongy, a szőnyeg, a pereputty, üvöltve rohant mellette a népség, kutya, macska, sivító gyermek. Mentek, menekültek.
Mózes megbiccentette bundasapkáját, és hangosan köszönt mindenkinek. Tudta, hogy miért mennek, menekülnek, és azt is tudta, hogy ő miért nem. Amikor egyedül maradt az úton, a kinyúló labodaleveleket nézte. Olyanok voltak, mint nyáron, aratás idején, pedig csak április volt.
Alszegen más volt a bürök szaga. Itt bakmacska szaga volt, és édes tejé. Felszegen más volt. Oda nem ment Mózes mostanság, amióta volt az a bizonyos eset a pásztorral. Azóta nem járt ott. El is felejtette a felszegi bürök szagát. Csak arra emlékezett, hogy más. Innen, távolról, mielőtt a palló felé kanyarodott volna, elnézte a felszegi legelőt, és az jutott eszébe, hogy az bizony egyszer közös volt az alszegivel. De az nagyon régen lehetett, azt neki is csak mesélték.
Az egy igaz Isten teremtett nekünk földeket, azokra a gyomok között búzát száljával, hogy kenyerünk legyen, illatos legelőkre békésen kérődző teheneket, hogy legyen, mibe aprítsuk a kenyeret. De az alszegi rétek gethesek és satnyák, a felszegiek pedig zsírosak, naposak, ahol nyolc vékával több a pityóka, mi végre legyünk mi egyek, s a lustaságról még nem is beszéltünk. Így beszéltek a felszegi férfiak.
Mózes a palló alatt megmosdott a Hmrd tavaszi vizében. Mintha tejíze volna, mintha savó csordogálna a tojás alakú mészkövek között. Megborzongott. A kabát ujjába törölte az arcát. Szinte hallani lehetett, ahogy a közeli lápos földeken surrogva törnek fel a szúrós nád vadhajtásai az őszi búza áttetsző szálai között.
Minden kapuban vesszőseprű állt. Elmentek hát. Nem értették meg, hogy miért kell maradni. Nyitva hagyták maguk mögött az ablakokat, az udvaron a kacatot szerteszét. Jövevény, rendetlen népség, a hegyen túlról. Ahogy jöttek, úgy mentek. A kocsma ablakai is nyitva fityegtek, amelyek még épen maradtak a nagy sietségben. A csapon két köteg száraz levendulát zörgetett a szél. Molyok ellen.
Ilyen csend nem volt soha arrafelé. Csak a szél és a tejszag. A repedésekben pedig megjelent valami apró sárga virág, mintha már hónapok óta dohosodna itt az enyészet, az ablakkereteken pedig a moha, de abból a nagy, bársonyos, virágzó fajtából való. Az udvarokat, ahol valaha tyúkok kapartak nedves giliszták után, most derékig érő, erős lucernaszálak borították, és az arra oly ritka árvalányhajmezők. A kavicságyból apró szárú boglárkák nőttek, kis, tüdőszínű virágjaik a szélben hajladoztak.
Az ember megállt a kapuban, és letette az alumíniumkannát a gránitküszöbre. A koppanásra kilépett az asszony a nyári konyhából. Arcán csend, döbbent nyugalom és alázatos pír. Délután volt, tavasszal, mielőtt az első gólyák visszatértek volna. Olyanszerű csend, mint amikor készülődik valami.
– Szoríts magadhoz – mondta bánatosan Ráchel, az asszony. – Ha már csak münk maradtunk. Münk és a gyermekek. Hát szoríts magadhoz, nehogy éjnek idején gondolkodni kezdjek, és elinduljak arra, amerre mindenki ment. Nekünk itt kell maradnunk, ugye? – Fogta a véres kenderkötél végét, levágta róla a fityegő báránypatákat, a dereka köré kötötte, és az ember kezébe nyomta a végét. – Ahová te mész, oda megyek én es, a te néped az én népem es.
Mózes a levegőbe szimatolt.
– Nincs itt semmi, te Mózes, te! A tehént rég levágtad, s az volt az utolsó errefelé, hát mitől lenne itt tejszag. Hadd azt a tejet, hadd azt a szövetkezetet, te, nem tudtál te soha senkivel együtt lenni, még velem se, elmúltak azok az idők es, elmúlt minden, Mózes, fogjuk a kicsi kecskét, vegyük a gyermekeket, és menjünk münk es!
Az ember felment a padlásra, benézett a faládába, ahol valamikor az ordát és a savót tartotta. Most barnult rozmaring és vagdalt rezedalevelek száradtak az aljában, egy újságra szórva. A kollektív értesítője. Mózes félretolta a füveket. A sárguló lapon nagy, szögletes betűkkel, egészen jól olvashatóan ezt a mondatot látta: Minden férfi megöli, amit szeret. Az alatt pedig kisebb, de két, szépen tördelt oszlopban egy igevers volt, ugyanaz, amely a legrettentőbbnek tűnt neki a templom falai között, még amikor eljárt ő is a templomba, hogy ha már nagyon akarja az Úristen, hát találkozzanak: Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!
Mózes nézte az újságlapot, sárga bajusza őszre fordult az utóbbi években, mióta megszűnt a szövetkezet, és munka nélkül maradt. Üres szeme végre valami valósat látott, valamit, amivel bele tudott fogódzni a jövőbe, amit talán maga az a messzi Úristen gondolt ki számára.
Komoran ereszkedett alá a létrán, arcán árnyékok szaladgáltak. Ráchel a kapuban irtotta a vadszőlő hajtásait. Felemelkedett, megsimogatta az ember arcát, homlokát a mellére engedte, és átölelte a derekát. Így álltak mozdulatlanul a kicsi drótkapu előtt, az ember és az asszony, ketten, magányosan, mint mindig. Az ő nagy, rideg váruk, amit öles kőkerítés fogott közre, most nem volt kitől oltalmazzon. Magukra maradtak a völgyben, ők öten és az Isten.
Az ilyen nagy, pamutos csendben szokott elkezdődni valami. Ilyenkor szokott megszólalni az Úr. A kerítés kövei között, mint ostromló, áthajított kötelek, erős, vöröses indák kúsztak át. Az asszony bement a házba. Sára sírt fel, a leányka. Felvette, a mellére tette, és visszanézett az emberre, aki feldúlt szemekkel fürkészte az eget, mintha fogódzót, mintha irányt keresne, tétován, bizalmatlanul.
A két nagyobb gyermek az odorban játszott, felszólt hát nekik Mózes. Aztán elbotorkált a fásszín felé, és a kicsi fejszét a csizma szárába csúsztatta. Nézte, ahogy az asszony a kicsi leánykát szoptatja, és időnként felröffent, ha egy fuvallattal tejszagot érzett.
– Kimegyünk a temetőbe, és kivágjuk a vadcseresznyebokrokat. Ott nőnek azok a nagy lapulevelek, szárukban folyik az a sárga tej. Kiirtjuk az egészet, legyen tisztaság!
Elindult az ember, kezében a szürke bádogkannával, mellette az asszony, ölében a leánykával, előttük a két szőke gyermek. A kaput már nem lehetett csukni, a vasalt könyök helyén a fához kis, fehér jázmin zömök gumója tapadt. A szél távoli hangokat, a világ zajait hozta. Az alföldön, messze innen, ilyenkor már pirosodik a eper. Itt az északos zugokban, a hó közül ördögbordaszálak bújnak elő. Mint minden évben, a tél után a Hmrd völgyébe is eljött a tavasz.
A Látó szépirodalmi folyóirat és a Lector kiadó szervezésében Dimény Lóránt Ha elhal című, frissen megjelent novelláskötetének a bemutatója július 7-én, kedden 18 órától lesz a marosvásárhelyi G Caféban. Az est házigazdája Láng Zsolt író.
