2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ég a Bangar

(A Kelekótya kerékvető című sorozatból)

Az udvari gyümölcsös helyére szőlőt telepítettek. A gyümölcsfákat szabad prédára bocsátotta a kollektív (gazdaság, téesz), így legalább megtakarították a rengeteg munkát, hiszen akinek fa kell, köteles gyökerestől kiásni, miután a tűzifának való részét a törzsről levágta-fűrészelte. Elhanyagolható (de remélt) hozadéka ennek a prédálásnak az, hogy odaszoktatták a falut a korábban csősszel őrzött uradalmi kert, a német ‘Baumgartenből’ átvett Bangar területére. Ennek felső részén gyertyános vetett árnyékot az apró dombokra, nyugati szomszédként a temető tűrte némán az idők rombolását, keleti irányban okosan telepített akácos fogta meg a szakadásos vörös földet, kissé keletebbre az istállók, csűrök, asztalos-, kovács- és kerekesműhely adott munkát a mestereknek és segédeiknek, inasaiknak, délről az uraság szürkebarátszőlőse a csőszházzal s az öreg pincével… Újborkor nagy mulatságok színhelyei. Kimagaslott a kopottságában is patinás kripta, amelyet azonban többször is kifosztottak és megcsúfoltak a környék betyárjai, oda a huszadik századtól már senki sem temetkezett.

Csak ezek alatt mélyen rejtőzködött a pompás angolkert közepén tündöklő udvarház, egyik része kolostor lehetett valaha, a hozzátoldott új épület már a korszerű udvarházak jegyeit mutatta, a parkból kocsiút vitt le a faluba, melynek közepe táján malom zakatolt, oldalvást templom és paplak körül zengett a harangszó, a főutca alsó végén pedig községháza dirigálta, vegyesbolt tette adóssá a népet. Ennek egyik része kisnemesi sorú, elszegényedett szürkeharisnyás gyalogszékelyből, nagyobbik része az uradalom szolgálatára hozott távoliak, zsellérek, béresek, kocsisok, napszámosok csoportjából állt, a nagy határból előbbieknek nagyon kevés, utóbbiaknak szinte semmi föld sem jutott. (Részlet K. Gy. frissen végzett tanító falurajzából) 

*

Amikor az aranysakálok megjelennek a lepusztult településen, minden csak akként fénylik és sötétlik, mint a nagy Valaha idején, a világ teremtésekor.

A kedves ragadozók a semmiből érkeznek, a vándorlás annyit sem árt nekik, mint csernobili farkasnak az atomsugárzás.

Szellemi villanásait percenként feledi a méltóságos Idő. Mindazáltal a lét telve gyakor gondolmánnyal, csinálmánnyal és találmánnyal.

Nyékunak a hazajövetel totál honfoglalás. A nagy zándorodáskor a töltelékek életrevalóbbja simán lelépett, néhányan még kiadták a végső replikát kedvenc smasszerüknek, majd tovatűntek, mint okos szekus a revolúcióban. Nyéku azt tapasztalta, hogy az ő kedvenc kínzója némi ellenállást tanúsít. Mit tehet a nemes indulatú bosszúálló: szorít a nyaksálon.

A faluban dúlt az eufória, de alig maradt, akit megnyuvasszanak. Az uraságot már 1948-ban kipenderítették a díszparkjából, a volt-bírók mint volt-kulákok mind elhaltak, maradt magnak egy-két dunadeltás ötvenhatos – azok inkább csak imádkoztak a pucikpadon; de hát ilyen helyzetben is valakinek állni kell a cukház közepére. Nyéku, mintha mennyből jött volna, még a sápadtság is látszott rajta. Halvány glóriáját nem a silány börtönkoszttal, hanem az aljas kommunista rend(szer) akolitáinak kegyetlenségével magyarázza.

Nosza meg is választják Nyékut a forradalmi bizottmány fejének, trikolór szalag díszeleg lopott lódenkabátja ujján. 

Intézkedik ám cefetül. Mivel itt mindenki áldozat, tehát: mindenki forradalmár. Kapnak revolúciós diflamát.

Nyéku pecséthez jut. Megtanulja tulajdon (saját) aláírását. 

Mulatnak nagyokat. Adakoznak a jámbor forrcsik, áldoznak a haza oltárán. Víjják az aktuális osztályharcot. Papot nem ajánlatos bántani. De elétolja magát egy térítő, aki máris orozná a forradalom ‘ótántikus’ vívmányait. Nos, a népharag nem vicc. Isten ujja fainul seggbe rúgja a ‘predátort’. 

Nyéku ösmeri a merénylőt, aki nem más, mint Gyuva Misu. Ez a manus a sokoldalúan zárt ler töksetét esztendei alatt az ő, mármint a Nyéku örökzöld kedvesét bitorolta, mi több: kicsivitéz fiú utódot is eredményezett neki.

Gyuva Misu nem sejti, mennyire meg vannak számlálva naponsültjei. 

Na de pedig és hát. Házilagos keresztelő, big nagy báro hepaj. 

Nyéku a főkoma. Apró kis pörs: a gyerek második névként sem kaphatja a keresztapa prenomját, hiszen Nyéku nem is Nyéku, őt ugyanis születésekor Mortonnak anyakönyvezte a soha józan jegyző. Márpedig a Morton: az másodkomáéknál beng, halál. 

Igazság viszont, hogy Nyéku: az első nagy verekedéskor hadifogolyként odatelepített, s benősült apa, bizonyos Tatár Nyékulaj ragadványilag hitelesíthető nevének sajátosan becézett változatából kigyöngyözött kisnév, kedvesnév, becenév. 

Van itt pedantry grammer, he.

A nagy mulatság másnapjának reggelén fekete füstoszlop facsarodik az égnek a Gyuva Misu házából.

Mire összekongatják a vederhordásra alkalmas népséget, de hát vederből is kevés akad, már javában lángol minden: a ház, a csűr, a szénakazal, a pajta, a juhakol (helyi használattal buzsdika) is.

Kiérkezik a rozoga tűzoltókocsi, nagy nehezen találnak egy éppen csak majdnem kiszáradt kutat, makacsul szívatják a tartályt, az ‘pumpásan’ szortyog. 

De már alig van némi oltanivaló.

Nem marad semmi a hitván Gyuva Misuból sem. Áldott szerencse, hogy a csuda buláj vége felé, mikor már csírázik forma a balhé, ez a Misu megpofozza a feleségét (a Nyéku életfogytig kedvesét!), s kikerget mindenkit a házból, de még a portáról is – na, akkor az asszony kapja a kicsit, s ereszd. 

Eltakarodik mindenki is; mert ez a Gyuva nem embere a pálinkának, a sován cujkának se.

Bolondabb a gombánál. 

De má’ mostan tiszta hiába keresik, kutatják.

Csak valami csontok.

És hiába Nyékut. Szintén csak valami csontok.

Kijön valahogy a kriminális vizsgáló – uram isten, hát a Gyuva Misu égett oda.

S mikor a kriminális komitét kiadja a papirost, s vermelődik a marék csont – a temetésre elékerül Nyéku is.

Ő állja a tort – az ‘adományozók’ pénzéből.

Na de már ez a Nyéku sem a régi vadkan, ő is inkább csak ott né, patkanca. Ő se bírja a szilvát. 

S nem restelli kürüpölni, mindenki szeme láttára, füle hallatára a Gyuva Misu özvegyét.

Hogy az Isten igazságot tett. 

Hogy most már elhárult minden akadály.

Hogy a gyermeknek apja helyett apja.

Nagy s teli szájjal, keshedt mellét veregetve.


Eriggy má te.

Eriggy már, te rühes gyilkas.

Én Gyuva Misuné Aranyka vagyak.

Én nem leszek egy koszas gyilkas felesége.

Ugyébá te nyuvasztattad meg.

Ugyébá te gyútattad fee. 

Te mucsak katasztrofára valo.

Te.


Nézi ezt a Aranykát Nyéku. E’mmá’ nem is az ő szerelmes asszonya, akiről csak vadult a lerben, de soha nem hálhatta el. Miközben vele bezzeg jól elszórakoztak buzduló cellatársai. 

Viccelni próbál, kényszeredve hódítaná a mejjes ‘ögyvezt’. Hát vénségünkre mü jól találnánk, aranyam. Háá, te se leszel mindég bimbó. Elmúlik a régi kecs. Lehullnak a rószaszirmak, s megmarad a hecsempecs…


Hahotázik ám begyes Aranyka.

Kapja az urnát, s pakk. Jól hozzávágja!

Kapja a slafragját Nyéku.

Nem kell már a torból semmi, nem kell a begyes menyecske, nem kell az élvezet.


Rudat ragad néhány ember, üssük le a faluvezért.

Magasra emelt pisztollyal a gyásznépen tartva a szemét.

Keresztülmenyek mindenkin!

Hátrál, hátrál, s rejti magát, mászik, fel, a hórögökön. A régi temető felé, sírkövek között kígyózva.

A dérruhás ciher Bangar közepedes közepibe.

Oda nem merik követni.

*

Bicskával farag valamit, cöveket vagy egyebeket. Kettőt, nem is. Négyet, nem is.

Ötöt, hetet. 

Pickák azok vagy csak pickék.

Gyermekkori szórakozás.

Ezzel is telik az idő.

Tüzet gyújtana, nincs mivel. Elhullott a cigaretta. Nincs kéznél a tűzszerszáma. 

Nagyon éhes, falna, nincs mit.

Lélekrepesztő a hideg. Ha szépen beásná magát. Keresi a lejáratot, hol volt valaha a dögkút, az mostanra kiszáradott, béereszkedne beléje, egy pár napig itt maradna...

Ne találják itt megfagyva. 


A hideg már nem is rázza. Elernyed lassan a teste. 

Lőné magát főbe végül. Merev ujja nem engedi.

Azt látja még: körös-körül apró lángok ugrándoznak, fel-felcsapnak, leáldoznak… Orrát csípi a bozótfüst, megpróbál feltápászkodni. 

Lábra állni, kiabálni.

Hé, emberek! Ég a Bangar! 


Jönnek az aranysakálok, óvatosak, selymen járók.

Merészek és gonoszak, mindent körülszaglásznak, de az első gyanús jelre gyáván megfutamodnak. 

Emberek, hé! Ég a Bangar!


Körötte hét ügyes picka, bicskával szépen faragva. 

S az ütőbot, az is akác, itt nincs is más. 

Nem értik a sakálok, mifélék a cövekek. Mindkét végük kihegyezve. Nahát, az vajon mi végre?

Három csóka s egy vén varjú leskelődik, lesz-e préda.

Megborzong az egyik sakál, felrebben a potyaleső. 

Odafentről magyarázzák, mi a picka vagy a picke. 

(Pickázás: bigézés – kis fadarab nagyobbal való megütése, felpörgetése a levegőbe, onnan tovább ütése minél messzebbre stb. K. Gy. tanító) 


A sakálok nem figyelnek. Pocskondiás potyalesők, a magasból átkozódnak. A csókák sokkal sűrűbben, varjú takarékosabban. Rikoltozó népszavazás. „Dilló vadak, idióta jövevények!... “


Pickák mellett a lőfegyver. Egy ideig még ott marad, mi lehet az. 

Találgatják a sakálok.

Illő távolságot tartva.

Az új milicista (helyi közrendőr) leadja. Elaggott jószág. A vizsgálat szerint nem lehet lőni vele.


Nyékut épségben találják, fényes üvegesre fagyva.

A halál, az barátságos.

Nem lop többé majorságot. 

*

Némi kacagság, de ez a divat. Az ilyes dolgozat végére illik odapászítani egy költőt. K. Gy. azzal zárja, hogy senki se szerkesszen (ebből se) szakállas példabeszédet.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató