Nemrégiben a tévedés jogáról „értekeztem” csütörtöki kimenőmben. Akkor több példát is idéztem, milyen nagyszerű dolgok születtek a tévedésből, a véletleneknek köszönhetően. Miközben a 19. század hatvanas-hetvenes éveinek históriáját derítettem fel vásárhelyi vonatkozásban, elém került ez a kis história is. A derék abbé nevét Herman Ottó, a nagy természettudós említi egy Vásárhelyről szóló csípős, távolról sem hízelgő beszámoló ürügyén. (Ennek újraközlésére is rövidesen sort kerítek.)
No de lássuk a medvét, akarom mondani az irka-firkát.
Emmanuel Domenech abbé (katolikus pap és misszionárius) és az inkák (vagy tágabb értelemben az amerikai indiánok) kapcsolata a kultúrtörténet egyik legnagyobb és legmulatságosabb irodalmi tévedéséhez, egy akaratlan tudományos hamisítási botrányhoz köthető. A történet lényege, hogy Domenech abbé indián piktogramoknak (képírásnak) hitt egy trágár és értelmetlen firkákat tartalmazó füzetet, amelyet egy unatkozó német parasztgyerek készített valamikor a 19. században. Ami a kínos tévedés részleteit illeti, tudni kell, hogy Domenech abbé az 1840–50-es években Texasban és Mexikóban szolgált misszionáriusként. Hazatérése után a párizsi Arsenal Könyvtárban felhívták a figyelmét egy rejtélyes, 128 oldalas kéziratra, amelyet ott Livre des sauvages (A vademberek könyve) néven tartottak számon. A füzet tele volt furcsa, primitív rajzokkal, emberi alakokkal, állatokkal és vallásos szimbólumokkal.
A derék misszionárius nyomban belemélyedt tanulmányozásába. Amint haladt befelé a kultúrtörténeti csapdába, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az előtte fekvő kézirat az amerikai indiánok ősi, misztikus képírásos krónikája, amely törzsi rítusokat, utazásokat és az inkák (a leghíresebb dél-amerikai indiánok) kultúrájának forgatókönyve.
Olyannyira biztos volt a dolgában, hogy 1860-ban a francia kormány anyagi támogatásával megjelentette a művet lenyűgöző luxuskiadásban, Manuscrit pictographique américain (Amerikai képírásos kézirat) címmel. A kiadványban Domenech hosszas, tudományosnak szánt magyarázatokat fűzött a „szent és titokzatos” indián jelekhez. Bőven működtette fantáziáját. Hallgatott megérzéseire, a felfedezés fénye teljesen elvakította.
A könyvet szétkapkodták, az indián romantika akkoriban jóval erősebben erősen hatott, mint manapság, ne feledjük, ekkoriban Cooper indiánregényei már óriási irodalmi karriert futottak be. A vademberek könyve egy német Kelet-kutató és könyvtáros, bizonyos Julius Petzholdt kezébe került, akinek gyakorlott szeme nagy tapasztalat birtokában azonnal észrevette a kapitális hibát. A rajzok mellett ugyanis elszórtan gót betűs feliratok is szerepeltek, amelyeket Domenech nem tudott elolvasni, és titkos indián törzsi jeleknek hitt. A valóságban ezek nagyon is e világi, német nyelvjárásban íródott szavak voltak (például „wurst” – kolbász, „schamade” – megadást jelző szándék stb.). Petzhold kiderítette, hogy a füzet valójában egy Amerikába kivándorolt, félművelt német telepes kisfiú firkafüzete volt. A gyerek unalmában naiv rajzokat készített, sőt, helyenként illetlen, obszcén és gyerekes motívumokat, valamint fegyelmezési jeleneteket (például egy gyereket, akit épp elnáspángolnak) örökített meg szorgalmi füzetében. A német tudós azonban nem állt itt meg, publikálta felfedezésének eredményeit, Domenech totális cáfolatát. (A német–francia hagyományos barátság jegyében.) A német sajtó és a tudományos világ hatalmas gúnnyal fogadta a felfedezést, és hónapokig nevettek a francia kulturális elit és Domenech hiszékenységén. Bár az abbé megpróbálta védeni a mundér becsületét egy külön füzetben (La vérité sur le Livre des sauvages – Az igazság a vadak könyvéről), a francia tudományos akadémia kihátrált védence mögül, és a művet végül csendben, mondhatni az éj leple alatt kivonták a forgalomból. Az abbé „inka” irka-firkáját mint a kultúrtörténet egyik legmulatságosabb tudományos baklövését szokták idézni.
