Egy fehér fal életre kel

Festőecset a varázspálca, Szentes Barbaráé a varázslat, amellyel egy vásárhelyi családi otthon fehéren virító, kültéri falát meleg tónusú, derűs, metaforikus műalkotássá változtatta. Tehetsége, alkotói merészsége, szárnyaló fantáziája késztette a 12. osztályba lépő diáklányt, hogy kihívásnak tekintse a felkérést, és ilyenszerű gyakorlat hiányában is felvállalja az erőpróbát, amelyre akár érett művészek is komoly feladatként tekintenek. Köztudott, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum alaposan felkészíti tanulóit, és egyéni ambícióik kiteljesítését is támogatja. Szentes Barbara Beatrix is ennek köszönhetően mutathatott fel olyan kvalitásokat, amelyek azt sugallják, reményteljesen nyílhat meg előtte a művészi érvényesülés útja. Tanárai joggal bátorítják, textilművész oktatója, Kolumbán Kántor Zita irányításával diákolimpiákon, más csoportos szakmai megmérettetéseken is sikeresen szerepelt, legutóbb a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte pályázaton, bemutatkozó kiállításon nyert I. díjat. A kiállított munkái számát tekintve is ő volt a legkiemelkedőbb. Szorgalmas, nem torpan meg, ha dolgozni kell, murális festészeti megbízatása azonban eddig még nem volt. Annál dicséretesebb, hogy jelessel abszolválta a Tamás Andrásék által eléje állított feladatot. Mintegy másfél hónapon át dolgozott kitartó lendülettel, nem csappanó alkotólázban, a nagyszerű látvány, a közel 7 négyzetméter felületű mű a maga számára is nagyobb elégtétel lehet bármilyen jutalomnál.

Az ötletgazda, valójában a házigazda Tamás András műszaki ember, de a művészeteknek is hű barátja, a honi fotómozgalom egyik legelismertebb egyénisége. Az a vágya, hogy házuk hátsó traktusában, ahol, amikor az idő engedi, a lehető legtöbbet tartózkodnak, legyen valami szép, megnyugtató, kedvderítő látvány, hatványozottan sikerült. Ezzel a műpártolás egy olyan formájának vált úttörőjévé, ami tájainkon aligha mondható honosnak. Az is rokonszenves attitűd, hogy amikor elképzelése kivitelezését elindította, művészetis diák bátorítására gondolt. Annyira elégedett Barbara művével, hogy szűk körű, bensőséges avatóünnepséget is szervezett. Barátokat, tanárokat, művészeket hívott meg, hogy együtt tegyék emlékezetesebbé az eseményt. Alulírottat is felkérte a méltatásra. A falfestményt lepel fedte, azt ünnepélyesen rántottuk le, ez sem akármilyen esemény egy festő életében.

Nem freskó, nem szekkó, nem graffiti a Gyökerek. Valami más, a műfaj meghatározása talán nem is lényeges. Ami fontos, hogy mindenki, aki látta, egyértelműen dicséri. Szentes Barbara a helyszínhez igazodva tervezte, majd festette meg, igazodva a barna gerendázathoz, a házhoz kapcsolódó deszkaépítmény tónusához, a téglákhoz, ablakkerethez, tetőzethez, figyelembe véve a növényzetet, a már meglévő díszítményeket, dekorációs tárgyakat is. Gazdag, az árnyalatokat dúsan adagoló, képzeletpezsdítő a kompozíció. Természetszerű rajta a formabontás, a bioform látványegyüttes sejtelmesen tárja fel titkait, vannak, akik egy stilizált szarvaspárt is felfedezni vélnek a kusza alakzatok sokaságában. A transzparenciát fokozza, hogy bizonyos napszakokon a napsugarak felerősítik az élénkebb színeket, amelyek közt a barnát és az okkert helyenként üdítőn törik meg kis felvillanó égszínkékek. A falkép négyzetes felépítésére ráépülő, illetve abba beszervesülő véletlenszerű foltok, rajzolatok egy furcsa, mélységében is ható, korunkra jellemző modern harmóniává állnak össze, ami itt-ott felnagyított pixelszerű kockákban emlékeztet arra, hogy mai világunkban mindenütt jelen van és nélkülözhetetlen a digitalizáció. 

Az avatást követő baráti beszélgetés közben derült ki, Barbara máris egy másik hasonló megbízatásnak örülhet. Más ház, más környezet, újabb lépések lehetősége. Valami elkezdődött a városban? Gratuláció mindenkinek, aki ehhez hozzájárult.