Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

(VII. rész)

Áttekintve felsorolásomat, sorrendemet, amelyet önkényesen alakítottam és vállaltam, továbbra is tartom: gyermekként, naivan, úgy gondoltam, mindenkit az első sorban szeretnék látni azok közül, akikkel sorsom megengedte, hogy együtt lélegezhessem be a Székely Színház semmihez sem hasonlítható levegőjét. Hálás vagyok valamennyiüknek.

Ha jól utánanézek, meglepődöm azon, hogy bár még 1960-ban is szerepeltem A néma leventében, utolsó előtti fellépésem egy darab premierjén az éppen csak futólag emlegetett Mézeskalács című zenés játékban volt, 1956-ban (azt követően játszottam  a Budai Nagy Antalban utolsó szerepemet, 1957 januárjában, de arról már részletesebben írtam). Azért lepődöm meg ezen, mert korábbi időpontra tettem volna azt az élményt, amit a zenés játék előképében élhettem át. A kiskondás szerepében, öreg „szüleimmel” (Borovszky Oszkár és Havasi Rózsika néni) a színpad előterében, a függöny előtt, esti tűzhely mellett ülve kérem őket, hogy a tarisznyában talált mézeskalácsról olvassák fel nekem a szöveget: „Szív küldi szívnek szívesen!” Ez adja a zenei aláfestés alapját is, a filharmónia kiváló karmestere, Székely Endre és kiváló muzsikusai előadásában. 

Itt szeretném azt is elmondani, hogy a Mézeskalács férfi főszerepét az a Nagy József játszotta, aki kiválóan énekelt és alakított. Sajnos, pályafutása során ritkán kapott nagyobb szerepeket, bár évtizedekig bizonyította hűségét a színházhoz és a színjátszáshoz. Elévülhetetlen érdemei közül ki kell emelnem, hogy számos amatőr színjátszó csoport neki köszönheti sokéves, sikeres létezését, erről bizony méltatlanul kevés szó esik. Talán nem sértődne meg Jóska, ha élne, hogy itt elmondok egy olyan kiszólást, amit Huszti Gyuri bácsitól hallottam a ruhapróbák kapcsán: ennek a Jóskának párnát kell tegyek a nadrágjába, annyira nincs feneke! Persze a kiváló szabászok megoldották a gondot, mint megannyi más szakma művelői is, akik akkoriban a színház alkalmazottai voltak.

Emlékszem, akkortól kezdtek el biztatni a színészi pályára a nagyszerű művészek, és nagyon büszke is voltam a sok dicséretre, amit annak az előadásnak a kapcsán kaptam. Őszintén szólva azt nem tudom, miért volt a sok elismerés, hiszen addig is szerepeltem elég gyakran, a kiskondás szerepe sem volt valami jelentős, sokszavas szerep, de a jóleső szavak megmaradtak bennem. Az életem viszont úgy alakult később, hogy egyre inkább eltávolodtam a színészi pályától, és bár irodalmi érdeklődésem, olvasási szenvedélyem megmaradt, végül műszaki tanulmányokat folytatva váltam  mérnökké. 

A varázslatos színészek világát bemutató sorok után egy másik világ felidézésével szeretném teljesebbé tenni a Székely Színházzal kapcsolatos emlékeimet: a műszakról szólok. Számtalan alkalommal kellett a műszaki személyzetnek olyan feladatokat megoldani, amelyekre első pillantásra sokan úgy gondolhatták: ez lehetetlen. A mai világban persze, amikor a számtalan technikai lehetőség olyannyira megkönnyítette az ember dolgát az élet számos területén, hogy szinte minden automatikusan, úgyszólván embertől függetlenül működik, nehéz elképzelni, mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy egy előadás sikeresen, az illúziók teljes átélésével színpadra kerülhessen. A következőkben arról próbálok írni, hogy hányan és kik voltak azok, akik nap mint nap csodatevőkként járultak hozzá ezekhez a visszhangos sikerekhez. Leltárt nem készítek, de a színészvilághoz hasonlóan, itt is azokat sorolom majd legfőképpen, akikkel kapcsolatosan személyes élményeim vannak.

Illetlenség volna édesapámmal kezdeni? Színpadmesterként kezdte, aztán évekkel később már gyakorlatilag össze kellett hangolnia a különböző „tárak” (szabók, festők, asztalosok, fémmunkások, kellékesek, díszletezők, fodrászok) munkáját, úgymond „kiemelték a termelésből”. Ez a munkakör számára nem  irodában való üldögélésről és parancsok kiosztásából, netán hangzatos, dörgedelmes számonkérésekből állott, hiszen akiket felügyelnie kellett, azok közül való volt, és soha nem tapasztaltam úgynevezett főnöki gesztusokat tőle. Egy pillanatig sem tétovázott a szekerek, teherautók rakodásánál tevőlegesen részt vállalni, a színpadképek beállításánál ugyanúgy fogta a díszletet, de a forgószínpad működtetésére is használta fizikai erejét. Ha úgy hozta a szükség, elutazott közönségszervezőként bármilyen távoli vidékre, és soha nem felejtem, bár bizonyos távolságon felül joga lett volna első osztályon utazni, ő inkább spórolt a színháznak,  és másodosztályra váltott jegyet. A színház szeretete nemcsak az ő esetében volt ilyen gesztusokban is mérhető, hanem a valóban kötetlen munkaórák számában is. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám: családjánál is fontosabb volt számára a színház, de tény, hogy legalább annyi időt töltött az intézetben, mint otthon. A sajátos színházi lét, a késő estékbe nyúló előadások vagy akár éjszakázásba torkolló próbák valósággal provokálták azt a fajta időtöltést, amit a römi és a kártya jelentett akkoriban, színésznek és műszakinak egyaránt.

Édesapám kiemelkedően jó sakkjátékos is volt, de kártyában úgyszólván verhetetlen. Nagyon gyakran, édesanyám szerint túlságosan gyakran húzódtak el ezek a partik hol egyik, hol másik játszótársa otthonában, a legritkábban nálunk. A sűrű cigarettafüst így aztán a három Virág gyerek egyikét sem fertőzte meg, soha nem is dohányoztunk életünk során. Tompa Miklós igazgató úgyszólván kedvenc partnere volt édesapám ezekben a játékokban, és bizony volt akár hajnalig tartó játék is, hol a mészáros Varga Pista (felesége színházi, irodai alkalmazott volt), hol a rendező Hunyadi András, hol mások lakásán. Ha lehet ilyent mondani, az egykori irodalmi kávéházak levegője lengte be ezeket a csatákat, amelyekben édesapám természetesen nem az „elitet” képviselte, de mindig nyerésre törő, ízig-vérig játékos, aki korrekt emberként nagyon sokaknak volt állandó partnere. Ezek a játékok akkoriban mindig pénzben szerveződtek, de soha nem történt meg, hogy néhány napos viszonylatban számítva édesapám „veszteséggel” zárt volna. Azért teszem idézőjelbe a veszteséget, mert kizárólag „banis” alapon folyt a játék, és senki nem gazdagodhatott meg ezekből, mint ahogy elszegényedni sem lehetett ezek miatt.

Érett fejjel visszagondolva, Tompa Miklós könyvét is olvasva (Bérczes László: Székely körvasút. Tompa Miklós mesél, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1995) talán nem igaztalan arra gondolnom, hogy a színházat 22 éven át igazgató Miklós bácsi és édesapám barátsága sokaknak bánthatta az érzékenységét. Ennek tudom be, hogy volt, aki kemény pénzbüntetést rótt ki édesapámra az állítólag jogtalanul felvett túl sok túlórapénz miatt. Az illető nevét tudom, de fedje a feledés jótékony homálya. Nem a természetes gyermeki elfogultság, hanem az igazság megvilágítása miatt hadd írjam le: édesapám otthon is nemegyszer számolgatta az általa készített nyilvántartást, kiválóan számolt fejben is. Nagyon sokszor mérlegelte édesanyámmal együtt, hogy igaz ugyan, annyi órát is beírhatna, hogy abból sokkal több pénzre lenne jogosult, de ismét csak, minden szükség ellenére, kevesebbet írt be önmagának, hogy ezzel is spóroljon a színháznak. Más személyek túlóráinál soha nem mérlegelt, csupán a sajátját cenzúrázta szigorúan. Édesapám kifizette a közel tízhavi fizetésének megfelelő büntetést, de azonnal, amint arra jogosulttá vált, nyugdíjba vonult. Élete végéig naponta bejárt kávézni-beszélgetni az új színházépületbe is, de ezt a sebet, amelyet az igazságtalan büntetés ütött rajta, soha nem tudta megbocsátani, feldolgozni.

Édesanyámat szintén elvarázsolta a színház. Falusi (Szentkatolna, Háromszék) lányként került édesapámmal Kolozsvárra, majd Marosvásárhelyre, és ő sem tudott, de nem is akart szabadulni attól az életét meghatározó jelenségtől, amelyet színháznak neveztek. Miután három gyerek nevelése mellett másra nem nagyon jutott ideje, akkoriban ugyanis még az volt a „divat”, hogy egy fizetésből igyekeztek felnevelni akár több gyereket is, csak 1957-ben került munkatársi viszonyba a színházzal. Ruhatáros lett, és ezt fél normával végezte 1970-ben elérkezett nyugdíjazásáig. Munkatársnői Löb Marika, Szotyori Piroska és Nagy Ilona voltak, de a jegyszedők is (közülük Csiszár Anna és Borbély Zsuzsanna nevére emlékszem), akik a fekete egyenköpeny alá ünneplő ruhát öltöttek minden bemutató előtt, hogy az előadás végeztével az egész társulattal együtt ünnepelhessék a sikert. Abban ugyanis senki nem kételkedett, hogy a bemutatókat mindig sikerre viszi a társulat. A ruhatárban akkoriban gombostűvel tűzték a számokat a kabátokhoz, bizony nem volt könnyű a néha vizes, havas nagykabátokat emelgetni, felakasztani  és levenni, miközben a türelmetlenebbek ott toporogtak a pult előtt. Mindezzel együtt a mosoly, az udvarias viselkedés megszokott volt, a közönség ismerte és elismerte őket is. Egy idő után ugyanúgy a színház sikerei részeseinek érezhették magukat, mint a rivaldafényben fürdők. Persze tisztában voltak a helyükkel, de sorban, egymást váltva így is megnézték az előadásokat, soha nem unták meg újra és újra látni és megtapsolni a produktumot.

Gyakran jutott eszembe az utóbbi években, hogy akkoriban nem volt jellemző a román beszéd a színházban, hiszen a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén természetesnek számított, hogy majdnem mindenki tudott magyarul. Ebben a környezetben édesanyám nem is tudott megtanulni jól románul, de ha úgy adódott, ugyanolyan kedvesen mosolyogva szolgálta ki, munkatársnőivel együtt, a románul megszólalókat is. Nem úgy, ahogy szegény feje járt később, a nyolcvanas években, amikor a betelepedett kiszolgálók az üzletben rámordultak, hogy beszéljen románul. Sem mosoly, sem készség arra, hogy segítsenek.

 

Szerkesztette: Lázok János

 

(Folytatás április 11-i lapszámunkban)