Napok óta folyik a vita ízléstelen és ízléses felbüffenésekkel a „lény”-ről, ahogyan a Magyarok Világszövetsége utálkozva elutasító pontossággal nevezte őt (der, die, de leginkább das).
Napok óta folyik a vita ízléstelen és ízléses felbüffenésekkel a „lény”-ről, ahogyan a Magyarok Világszövetsége utálkozva elutasító pontossággal nevezte őt (der, die, de leginkább das).
Lelke rajta a Sógornak, Ausztriának, ha efféle alakokkal rukkol ki egy dalversenyen, amely eszerint nem a nótázásról, hanem a nóta előadójáról szól. Ausztria a szabadlelkűséggel üzletelve, sumákolva választotta ki, szavaztatta fel a „lényt” a megmérettetés, megcsodáltatás/megutáltatás színpadára. Valószínűleg az összeurópai megvetéstől és a rasszista, szexista, homofób címkézésről tartva küldte versenybe a szakáll koncsit. Nem vall valami fényes ízlésre. Jó modorra. Mit szólna Ferenc József és a szép Sziszi, kiknek imádata most van ám nosztalgiás felkelőben. Valószínűleg nem ugyanazok a bécsiek rajonganak Concitáért, a vurstlimutatványáért. Ilyet már a század elején mutogattak a Városligetben, de pár garasért el lehetett felejteni kilépéskor a sátorból.
Én természetesen nem néztem a versenyt, ahogy már évek óta nem nézek efféle valóságshow-kat, mocsokvetélkedőket, élő-egyenes ganajtúrást, sztárcsináló műsorokat. Abbahagytam idejekorán Gigliola Cinquettinél és Ruzsa Magdinál, akik akkor és ott valóban jók voltak az én ízlésem szerint. (Teszem hozzá felmentően.)
Nem akar a csütörtöki kimenő kirohanássá fajulni, de magánemberként hatvan felett senki ne erőltesse rám ennek a szőrös senkinek az imádatát, csudálatát, elfogadását. Nem kell, nem szeretem, nem igénylem. Ha dalra vágyom, akkor Leonard Cohent vagy Zoránt, Koncz Zsuzsát vagy a Beatleseket, még Elvis Prézlit is szívesebben hallgatom, mint a maiakat. Konzervatív vagyok, régen nem bulizom.
Európa erről vitázik, a Magyarok Világszövetsége elvi állásfoglalást közöl egy jelentéktelen eseményről. Az eurovíziós döntés igazi gyermeteg dolog, a két-három évesek próbálgatják így a felettes (felnőtt, szülői, nagyszülő) hatalom tűrőképességének határait. Élvezik a keltett botrányt. Egy efféle természeti ficamnak maximum két-három évig van sikere – úgy hiszem –, aztán eltűnik, és jön az újabb botrány, meghökkentés, közönségpukkasztás, a megszeppent euroliberálisok terrorizálása, a fél lábú és elefántormányú torzonborz kopaszok majomkodása vagy az Ogrék Harry Pottere, aki az Eurovízió színpadán saját fejlesztésű szellentéssel mutatja be a díjnyertes dalt – „Bűzlök egy nő/gímszarvas után”.
Valószínűleg nincs teljesen igazam, vannak, akik nem osztják ezt a vélekedést, de tessék megengedni, hogy magunkban, lelkünk mélyén és a hagyományokhoz (egyfajta ízléshez) ragaszkodva őszintén ne szeressük, ne kívánjuk, ne rajongjunk ezért. Egészen biztosan nem ezért fogunk kiutazni Bécsbe, az Euróvirgoncok nótaestjére, inkább megnézzük a Hundertwassert, Gusztav Klimtet, a osztrák-német irodalmi múzeumot, a Kunsthistorisches kincseit, a Ringet, nosztalgiázunk az Osztrák-Magyar Monarchia felett, csak azért is, a Sógor bosszantására elénekeljük a Kossuth-nótát. Ezek ugyanis maradandó értékek, és olyan rövid az embernek kiszabott intenzív intellektuális életszakasz, hogy kifizetődőbb nemesb és maradandóbb dolgokra költeni. A lényt pedig szívesen látnánk viszont a panoptikumban vagy Madame Tussaud viaszmúzeumában. Ha már nincs ott.
