2022. augusztus 17., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A florisbergi Zsidótemplom utcában váratlanul megnyílt a föld. Úgy értem, semmi előkészületet nem tett a természet vagy ehhez hasonló hatalom, hatóság, katonai bázis, ismeretlen rendeltetésű erő-összpontosítás. Csak úgy egyszerűen, előrejelzés vagy figyelmeztetés nélkül. Nem lógott a kisváros felett fenyegetés vagy isten ujja. A kutyák nem szűköltek, a denevérek nem figyelmeztették egymást ultrahangon, még a fogorvosok kezében sem remegett meg a fúró. Megnyílt és befejeztetett. Nüná hogy rögvest és azonnali hatállyal be is záródott, ráadásul nyomtalanul. Csak nem fog ott tátongani hűdötten, hogy mindenféle kéményből szalajtott agyfúró és fejtörő kikémlelje titkait?!! Egyszóval: nincs az a földtanász Berlintől Szentpétervárig vagy Münchentől Tampáig, aki törésnyomot, geológiai rendellenességet, talajréteg-süllyedést, tektonikus rendellenességet fedezett volna fel a florisbergi Zsidótemplom utca kövezete alatt.

Egyébként az utca jelentéktelen volt, sőt egészen jellegtelen, ugyanis a nagy befektetők vagy Florisberg jeles történelmi személyiségei messze elkerülték, nem ruháztak be, semmi jelentőset nem építettek ott, úgy értem, műemléket, építészeti remekmívet, melyre a helyi és a világ művészettörténészei joggal és büszkén, nem kevés irigységgel hivatkozhattak volna. Vagy csak véletlenül is, legalább egyszer taposták volna köveit, végighaladtak volna rajta gyermekkorukban rollerrel vagy kerékpárral, nem adtak egymásnak randevút balladai szerelmesek és romantikus költők, valamint feltalálók, sarkutazók, kakasos-gesztenyés nénik. Pedig a belvárosban feküdt helyrajzilag.

Hegynek felfelé tartott zavartalanul egészen addig a délutánig. A madarak áthúztak felette, Stolzer Lóri galambjai pihegtek a hőségben, a Hubert birodalmi vadászmester ebei lógó nyelvvel hevertek a hátsó udvaron, anélkül, hogy érzékeny idegrendszerük egyszer is jelezte volna a rendkívüli jelenséget. Vagy felugráltak volna. Csend volt.

Azaz nem egészen, ugyanis az utca árnyékos oldalán várakozó, F. H. kezdőbetűkre felfigyelő joghallgató éppen arról fecsegett maroktelefonján, hogy semmit sem tud a jövő heti vizsgára, inkább halaszt őszig, amelyet azonban már...

Nem messze tőle, de még hallótávolságon belül egy asszony megállt, megtörölte szabad kezével homlokát (ráncok még nem mutatkoztak), és másik kezével leeresztette a kövezetre teli szatyrát, amelyben az előbb beszerzett zöldségek és változatos müzliféleségek, kecskesajt és olajbogyó-sajtolmány húzódott meg, nem is sejtve, mi vár rá...

Ezenfelül – ha egy drónnal fényképet készítettünk volna, de nem készítettünk, mert a drónok éppen mással voltak elfoglalva, vakációztak vagy spanyol illegális bikaviadalokat filmeztek régi, elhagyatott aránékban, vagy dolgukvégezetlenül tértek vissza a duisburgi amerikai kémközpontba Pnom Phenből – tehát ha pontosak és kimerítők akarunk lenni, akkor mindenképpen számításba kell venni az utcán lefelé haladó szekeret és lovat, amely sehogy sem illik bele a XXI. századi városképbe, de Florisbergben türelmes, elnéző, sőt konzervatív emberek éldegéltek-haldokoltak, akik ragaszkodtak a tejesüvegek zörgéséhez hajnalban, a tajtékos lovakhoz és nyikorgó taligákhoz, homokfutókhoz és kucséberekhez, akik sohasem játszottak kulcsszerepet a város történetében, de akkor is... Ők voltak azok, akik szobrot emeltek az utolsó és utolsó előtti utcaseprőnek, és a város parkjait, utcáit és tereit öntöző ló vontatta locsolókocsinak, a hangját vesztett jegesnek és a sarki csizmadiáknak. Holott mára már senki nem csináltatott rámás csizmát, nem foltoztatott báli cipőt, de azért mégis... Olyan jó volt ezekre emlékezni. Az iskolás gyerekek havonta egyszer megtisztogatták a bronzszobrokat, és virágot helyeztek el véletlenszerűen a városi sírkertben fekvő ismeretlenek nyughelyén a Zsidótemplomot is kellő kegyelettel tartották tiszteletben, noha a városkában bizonyos időtől fogva – amiről nem szívesen ejtettek szót a polgárok ivadékai – nem lakott egyetlen zsidó sem.

Volt még ilyen jelenség. Nem nagy előfordulási százalékkal, mégsem egyedi eset. A Szentírás említi Abirám és Dáthán esetét, amelyet engedelmetekkel idézni fogok szó szerint: 

„Azt mondta ekkor Mózes: »Erről tudjátok meg, hogy az Úr küldött engem, hogy megtegyem mindazt, amit láttok, s hogy nem a magam szívéből csináltam: ha ők az emberek szokott halálával múlnak ki, s az a csapás látogatja meg őket, amely a többi embert szokta meglátogatni, akkor nem küldött engem az Úr; de ha új dolgot művel az Úr, úgyhogy a föld nyitja fel száját és nyeli el őket s mindazt, ami az övék, s elevenen szállnak le az alvilágba, akkor tudjátok meg, hogy káromolták az Urat.« S nyomban, ahogy befejezte a beszédet, meghasadt lábuk alatt a föld és felnyitotta száját, s elnyelte őket sátrukkal s minden holmijukkal együtt, s leszálltak elevenen az alvilágba, s a föld befödte őket, és így vesztek ki a közösségből. Ekkor egész Izrael, amely ott állt körben, elfutott az elveszők kiáltására, mondván: »El ne találjon nyelni minket is a föld.« Aztán tűz jött ki az Úrtól, s megölte azt a kétszázötven férfit, akik bemutatták a füstölőszert.” (Mózes IV. könyve, 16. rész, 28–32. vers.)

Na már most ennél azért jóval diszkrétebben történt a florisbergi földnyílás. Nem volt jelen a próféta, szó sem volt semmiféle lázadásról Jehova ellen, emlékezzünk, a zsidó templom már évek óta üresen állt, a városi tanács nem tudott vele mit kezdeni, hasznosításától húzódoztak a polgárok ivadékai, mit lehet tudni, mikor térnek vissza azok, akiknek épült az Úr dicsőségére és a császár kegyelméből. Azért kétszázötven ember eltűnése szőrén-szálán, Abirám és Dáthán népének módján, feltűnt volna békeidőben, nem is szólva tűzvészről, amely azonnal odacsalogatta volna a kósza tévéseket, riportereket, akik még az önkéntes tűzoltók kiérkezése előtt szerettek volna tudósítást küldeni első kézből, majd bevárni a „lánglovagokat”, ahogyan kényelemből a fantáziát nélkülöző média nevezi a parancsnokot, Frundo papát és önkéntes tűzfojtóit.

A Zsidótemplom utca nélkülözte a homályt és titokzatosságot, a legendák ölelése sem fojtogatta, ha ez eddig nem lett volna világos: közönséges volt és józan, mint egy segédkönyvelő a Városi Magvaváló Szilvanemesítő Állomás (Saatzuchtstation) vérátömlesztő részlegének bérszámfejtéséből. Egyszerűen csak vegetált, pedig átment rajta háború, pártütés, guta és ménkűcsapás, vér, betegség, paralízis, szivarfüst és kőzápor, zaklatás, galambraj és zsidóüldözés egykor. Ma ebből szinte semmi sem fordul elő. Mélységes poros béke könyökölt ki az állapot ablakán, és egykedvűen nézte az utcát. Ahol pedig azon a délutánon megnyílt a föld, és elnyelte a telefonáló férfit, a fáradt háziasszonyt (vagy bolti eladót), a lovat és a kocsist szekerével együtt, de még egy sárga macskát is, amelynek lehetősége lett volna elszaladni, vagy felfutni az első fára. A macska azonban ostobán beleveszett a mélységbe, amelyről nem tudjuk, mit is rejtegetett méhében, a pokol lángjait vagy izzó magmát, amely néhány ezer mérfölddel odább tör rendszerint a felszínre a polgárság nagyobb megnyugvására.

A florisbergi esetnek nem volt közvetlen szem- és fültanúja, a felszerelt kamerák felvételein sem észleltek rendkívülit. Mintha a kamerák szemérmesen elfordultak volna, vagy kikockázták volna az érzékenyebb lelkű nézők kímélése céljából az eseményt. Ezért aztán nem is nagyították ki a képkockákat, holott ha megtették volna, talán valami értékelhető nyomra bukkantak volna a szeizmológusok, katasztrófavédők és konteokutatók, látnokok és elbocsátott mentősök.

Hogy ennek dacára némi idő elteltével nyugtalanság támadt a nem vélt esemény nyomán, azt talán elfogadhatjuk. Ugyanis ezek az elnyelésre ítélt (?!) szereplők, polgárok, egyedek, állatok és áldozatok elkezdtek hiányozni abból a közösségből (családból), ahol addig élték kisszerű életüket. Az asszony férje aznap késő esig hiába várta vacsorával, meleg fürdővel, tiszta, puha törölközővel, sőt egy új pongyolával, amit online rendelt az Amazon.com-on. A telefonáló diák (nevét nem sikerült megtudnunk máig sem) szobatársai a kollégiumban hasztalan várták a közeli zöldvendéglőben, kihűlt a neki rendelt kávé és megpimpósodott a bor, szétomlott a rétes alkotóelemeire, nem is szólva a tanuló ifjak idegrendszeri bántalmairól, amelyek a későbbiek során annyira felerősödtek, hogy riasztották a rendőrséget, amit a férj nem tett meg bűnös tehetetlenségében csak másnap, 24 óra elteltével. (Ahogy a rendőrségi szabályzat szerte a világon megkívánja. Hiába, ez Németország, a szabályszerűség mintatelepe.) A szekeret és lovat nem várta senki igazából haza, állomáshelyére, a megrendelők megszokták, hogy napokig kocog valahol a világ másik féltekéjén, vagy kicsapta lovát legelészni azokra a meg nem dolgozott földekre, amelyeket Florisberg polgárivadékai már régen nem éreztek magukénak, nem gondolták, hogy a parlagon heverő szántóföldek történeti, nemzetgazdasági és kincstári értéket jelentenek. Azt tartották, hogy a városi létformával éles ellentétben áll a földnek megmívelése. Ahhoz képest, hogy polgártudatuk még őrizte a meghasadt világképet, a föld meghasadására legfennebb a természetfilmekből, a gyakran vetített BBC-sorozatokból értesültek nagy képernyős tévéik révén.

A rendőrségi nyomozás nem vezetett eredményre, de Florisberg polgárai nem adták fel, az Interpolhoz fordultak, amely elfoglaltságára hivatkozva előbb lerázta a várost, majd nevetségesnek nevezte az egész keresetet, és ember- és forráshiányra utalva lezártnak tekintette az ügyet. Nem kis felháborodására a városi közvéleménynek.

  Az igaz, hogy a Zsidótemplom utca mint lehetséges helyszín először a telefonáló hoppon maradt diáktársainak jutott eszébe három-öt nappal később, ui. a vizsgáira elégtelenül felkészült törvénytanuló említette, hogy pillanatokon belül a találkozónak helyet és értelmet adó vendéglő teraszára be fog toppanni, márpedig a pillanatok – kizárás és a formális logika alapján – címszó alatt csakis a Zsidótemplom utca jöhet szóba, ez bírt a legnagyobb valószínűséggel. Következésképpen az utca megtelt nézelődőkkel, kutatókkal, felvetéseket tápláló amatőrökkel és unott rendőrökkel. Pedig volt egy olyan szimbólum, maradvány, amire senki ügyet sem vetett, kivéve Giulio Palladest, egy Florisbergbe néhány éve letelepedett olasz festőt. 

Festőnket is elkapta a polgárivadékok és neveldék ifjúságának fürkészési láza, és egy napsütéses délőttön, amikor az utca bal oldalát élesen megvilágította a kiváló minőségú fényt nyújtó égitestünk, árnyképet vélt felfedezni. Egész freskót: egy telefonáló férfi sziluettjét, ló vontatta járművet ettől balra, bakján hajlott hátú kocsissal, és egy asszony elmosódott rajzolatát, aki egyik keze fejével homlokát törölgeti. Az volt az érzése, hogy ezek valahogy mégis egy vonalban helyezkednek el, anélkül, hogy takarnák egymást. Különös, fölöttébb különös, csóválta meg a fejét Giulio. Le is fényképezte a biztonság kedvéért, és megmutatta barátjának, Gerd Müllernek, az azonos nevű focista unokaöccsének, aki Florisberg közvéleményét képlékenyen vélte alakítani időről időre megjelenő szenzációs tudósításaival.

A kép megjelent több ezoterikus tévé képernyőjén, ami csakis az ezoterroristák körében keltett nyugtalanságot, többen is beírtak a tévék szerkesztőségébe, kérve, nagyítsák ki a felvételt, hadd tanulmányozhassák. Mások arra gondoltak, hogy beviszik valamilyen bűnügyi laborba, ahol a felvételt, amely egysíkú volt, elmélyítik, dombortechnikával jobban kitapinthatóvá teszik, fantomképrajzolóval és három-ötdimenziós megoldással úgyszólván életre keltik.

Mondanunk sem kell, az efféle gyermekded próbálkozások, csalafinta és körmönfont cselezések kudarcot vallottak. Az isteni csodát – a természet rendkívüli szándékát (ateistáknak kedvezve) – nem ejtheti foglyul az emberi elme korlátoltsága, a technikával meghosszabbított dadogása, a halandók akarata csupán szélfútta árnyék, filléres tünemény, pilleszárnyról lehulló hímpor a keletkezés mitikus ősrobbanása mellett.

Amit sikerült megtudni, hogy a bevásárló nő épp a szeretőjétől tartott hazafelé, izzadsága nem a délutáni hőtől, hanem a szerelem hevétől ütközött ki homlokán, a telefonáló egyetemi joghallgatót tényleg elvágta volna a római jog professzora, és egész életében földönfutó lett volna, legfeljebb vállalati segédtakarító, akárhogy is vesszük, számára ez maga volt a megváltás; a szekér és a ló régen megérett a múzeumi létre, de ők makacsul ragaszkodtak az isteni akarat ellenére ahhoz, hogy a tejet a közeli aggmenházba (jó: nyugdíjasotthonba) kiszállítsák, ugyanis a vének így próbálták becsapni az időt, és emlékezni azokra az évekre, amikor a tej maga volt a megváltás, és a zsidó templomba járó híveket elvitték valahová, hogy másoknak több tej jusson...

Egyetlen dolog volt szokatlan: a Zsidótemplom utcában napokig lebegett valami furcsa szag. Mintha a Vezúv kitörésére emlékeztette volna azokat, akik egyszer is jártak Itáliában – Pompei pusztulásakor.