Egy marosvásárhelyi szálloda, amely nem a városé

Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik...

A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát.

Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett viszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt tör-téntekről.

Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyemeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”.

Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: Grand hotel.