Egyházi ünnepi üzenetek

Karácsonyi körlevél a Magyar Református Egyház minden gyülekezete és intézménye számára

„Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: 

üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2,10b-11) 

Kedves Testvéreink!

A karácsonyi angyali kar szavaival köszöntjük 2019-ben, Krisztus születésének ünnepén, a Magyar Református Egyház gyülekezeteit a Kárpát-medencében és a diaszpórában. 

A kétezer évvel ezelőtt először felcsendült angyali szó ma is Isten Igéjeként szólít meg bennünket, hogy bátorítást meríthessünk belőle. Hiszen korunkban is annyi minden kelt félelmet bennünk! Félünk, hogy meg tudunk-e felelni a munkahelyi, iskolai vagy családi elvárásoknak. Aggódunk, hogy hogyan tudjuk előteremteni megélhetésünk feltételeit magunknak és szeretteinknek. Félünk korunk népbetegségeitől és a testi-lelki gyengeségeink okozta nehézségektől, a betegség, a veszteség és a gyász fájdalmaitól, és gyakran félelemmel gondolunk életutunk lezárulására is. Egyre veszélyesebbé váló világunk is sokszor kelt bennünk szorongást: terrortámadások fenyegetései, a tőlünk nem messze zajló fegyveres konfliktus, az újra növekvő nukleáris fenyegetés és a klímaváltozás réme is mind-mind aggodalommal tölt el bennünket. 

Az első karácsony idején sem volt ez másképp: az emberi élet nagy kérdései nem változtak, akkoriban is sokféle veszély fenyegetett. Az angyalok, az Isten hírnökei ebben a világban hirdették meg, először a pásztoroknak, aztán minden kor emberének, és most nekünk is, hogy „Ne féljetek!”. S ez nem alaptalan felszólítás, mert arra mutat rá, aki karácsonykor kisgyermekként született meg embervilágunkba, és aki Üdvözítőként ki tud szabadítani bennünket az Isten nélküli élet reménytelenségéből és a halál fogságából. S ő az, Jézus Krisztus, akié, hitünk szerint, „minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18), és ahogy az egyetemes egyházzal közösen valljuk: „az ő uralkodásának nem lesz vége”. Ő az, aki által megszabadulunk a félelem rabságából, mert benne megtapasztaljuk, hogy a „teljes szeretet kiűzi a félelmet” (1Jn 4,18). Ez a szeretet kapcsolja össze az egyházat, és ezt a Krisztusban ajándékba kapott egységet tapasztalhattuk meg a Magyar Református Egyház újraegyesülésének tizedik évfordulóján, 2019 májusában Debrecenben, a református egység napján mi is, különösen az úrvacsorai közösségünk átélésének felemelő pillanataiban.

Adja Isten, hogy amikor sokszor jogos aggodalommal tekintünk előre az előttünk álló évre is, most, karácsonykor nyerjünk bátorítást az Üdvözítőbe, az Úr Krisztusba vetett hitünkből. „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). 

Krisztus a jövő, együtt követjük őt!

Istentől áldott, boldog karácsonyi ünneplést kívánunk a Magyar Református Egyház minden gyülekezetének!

2019 karácsonyán

Dr. Szabó István püspök és Veres Sándor főgondnok, Dunamelléki Református Egyházkerület

Steinbach József püspök és dr. Huszár Pál főgondnok, Dunántúli Református Egyházkerület

Kató Béla püspök és dr. Dézsi Zoltán főgondnok, Erdélyi Református Egyházkerület

Szenn Péter püspök és Kel József főgondnok, Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház

Zán Fábián Sándor püspök és Nagy Béla főgondnok, Kárpátaljai Református Egyház

Csűry István püspök és Bara Lajos István főgondnok, Király-hágómelléki Református Egyház-kerület

Halász Béla püspök és Székely Károly főgondnok, Szerbiai Református Keresztyén Egyház

Fazekas László püspök és Fekete Vince főgondnok, Szlovákiai Református Keresztyén Egyház

Csomós József püspök és Ábrám Tibor főgondnok, Tiszán-inneni Református Egyházkerület

Dr. Fekete Károly püspök és dr. Adorján Gusztáv főgondnok, Tiszántúli Református Egyházkerület

Kis Szent Teréz barátainak

2019 karácsonyán 

„Isten igéjétől Szűz teherbe ejtve Jő a messzeségből: Nálad megpihenne.”  (Keresztes Szent János) 

Advent. Az Úr eljövetelét váró kiemelt időszak. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen egész életünk szimbóluma. Várakozunk. Erre hív meg bennünket az Úr Jézus minden liturgikus év végén. Virrasztunk és várakozunk, mert Isten megígérte, hogy eljön hozzánk. Azt kérte, hogy ne tétlenül várakozzunk, hanem legyünk abban a munkában, amelyet ránk bízott. Tehát a mindennapjainkat éljük, ugyanakkor mégis egy sajátos készületben, hiszen tudjuk, hogy érkezőben van. Nem csak egy küldötte, nem csak az ajándéka által, hanem ő maga jön. Egyházunk olyan, mint egy bölcs édesanya és tanítónő. Azért, hogy éberségünket fenntartsa, az egész Szentírás legszebb szövegeit válogatta össze, hogy kísérjenek bennünket várakozásunk során. Rögtön az első hét első napján a kafarnaumi százados történetét olvastuk, amelyben az Úr Jézus készségét szemlélhettük: „Megyek és meggyógyítom”. Alig hangzott el a százados kérése, Isten máris készséges arra, hogy teljesítse azt. Ez két fontos dolgot is megvilágít számunkra Istennel kapcsolatban. Elsősorban azt, hogy kérő imánk lehet egészen egyszerű. Mária csupán annyit mondott Kánában, hogy „nincs boruk”, Mária és Márta annyit üzent Jézusnak, hogy „akit szeretsz, beteg”, a százados pedig csak ezt mondta: „Uram, szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyen kínlódik”. Ennyi elég is. Isten mindent tud, de mégis fontos, hogy mondjuk neki, hogy kérjük őt, de egészen egyszerű szívvel, bizalommal és teljes ráhagyatkozással. A második dolog az, hogy ő készséges felénk. „Megyek és meggyógyítom.” Ezek a szavak attól a Fiútól származnak, aki a bűnbeesés után ugyanezeket a szavakat mondhatta az Atyának: Megyek, és meggyógyítom őket. Máriának és Mártának évszázadnál hosszabbnak tűnő napokat kellett várniuk Jézusra. Ám végül megérkezett, és nemcsak helyreállított mindent, hanem a hitüket is megújította. Advent során mi is várakozunk Jézusra, hogy jöjjön, és gyógyítson meg minket, hogy hozza el nekünk a szeretet új borát. A legszebb messiási próféciákat olvastatja fel nekünk Édesanyánk, az Egyház, hogy kitágítsa szívünket a várakozás során. „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, hadd tanítson meg minket útjaira, hogy járni tudjunk ösvényein, hogy kardjainkat (egymás elleni fegyvereinket) ekevassá olvasszuk, lándzsáinkat pedig szőlőmetsző késekké…” Amikor eljön ő, akin az Úr lelke nyugszik, akkor majd bennünk is együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével… Mert önmagával táplál minket, hogy meggyógyítsa süketségeinket, vakságainkat, felemeljen bénaságainkból… „Boldog a mi szemünk, mert lát és a fülünk, mert hall, mert láthatja és hallhatja Tanítónkat”, „aki úgy legelteti nyáját, mint a pásztor, karjába veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat nagy gonddal vezeti”… Gyönyörű adventi szövegeinkből egy szelíd, jóságos, felemelő, gyógyító Isten arca ragyog fel számunkra, ezért nem is lepődünk meg annyira, hogy a betlehemi jászolból kisgyerekként mosolyog szüleire, pásztorokra, mágusokra és miránk. „Gyermek születik nekünk, fiú adatik”, akit Szűz fogant és szült, vagyis Isten. S ez az Isten egészen kicsi, arra vár, hogy befogadjuk őt a szívünkbe, hogy velünk, bennünk növekedhessen. Ez a csoda minden évben megismétlődik. Minden évben kigyúlnak a karácsony fényei a mezőn legeltető pásztoroknak és a jászol, a karácsonyfa körül összegyűlő embereknek, minden évben felhangzik a mennyei és a földi angyalok éneke: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Vajon ott van bennünk is ez a jóakarat? Vajon átalakított bennünket az adventi várakozás tanítása? Hasonlóbbá lettünk egy kicsit ahhoz az Istenhez, akit az idei advent során is szemlélhettünk? Ő jött el Mária igenje által, és el akar jönni a mi igenünk által is ebbe a világba, hogy szétossza annak az országnak a kincseit, amelyből jön, s ahová szívünk legmélyén mi is mindannyian vágyakozunk. Legyen ez a karácsony mindannyiunk számára a béke ünnepe, az öröm ünnepe, a hála ünnepe. Időzzünk sokat a jászol előtt, szemléljük benne az emberré lett Istent, aki úgy ragyog e világ éjszakájának hidegségében és számkivetett ridegségében, mint a szeretet sugárzó napja. Hallgassuk a testté lett örök Igét, aki most még nem szavakkal, hanem tetteinek csendjével tanít. Tanuljunk tőle bizalmat, ráhagyatkozást, hitet, reményt és szeretetet, amely elkísér bennünket és növekszik bennünk az egész 2020-as év során. „Mária ámulva nézi, Színét változtatja minden: Istenben az ember sír fel, Emberben örül az Isten, Ami egynek s másikának Oly szokatlan, ismeretlen.” (Keresztes Szent János) 

Áldott szent karácsonyt és boldog új esztendőt kíván imával és szeretettel a marosszentgyörgyi kármelita nővérek közössége nevében

Katalin Ildikó nővér, OCD perjelnő 

Karácsonyi pásztorlevél

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal!” (János 1,14)

Keresztyén testvéreim!

Olyan korszakban élünk, amelyben gyermekeink digitális lábnyoma, internetes jelenléte már a méhen belüli időszakban elkezdődik. Szülők sokasága úgy ad hírt gyermeke születéséről, hogy feltölti magzata ultrahangképét a közösségi háló felületére. A digitális jelenlét és eszközök használata elkísér bennünket a születéstől a koporsóig, jelen van mindennapi életünkben, és míg egyfelől segítőtárs, megkönnyíti, felgyorsítja dolgaink végzését, ismeretszerzésünket, addig másfelől rabjává válunk, valóságos függőkké. A vizuális kultúra korszakában pedig egyre inkább rádöbbenünk, hogy szavakkal, a „csupasz” beszéddel egyre nehezebb eljutni az emberekhez. A hangok önmagukban erőtlenek, a körülöttünk levő „képi zajban” elvesztődnek. Fiatal nemzedékünk egyenesen digitális bennszülöttként nő fel. Amíg az idősebb generáció számára ijesztő a digitális élettér újdonsága, amíg a digitális műveltség megszerzése verejtékes tanulás, addig a legfiatalabbak ebbe születnek bele, játszi könnyedséggel tanulják meg kezelni és otthonosan használni az új eszközöket. 

Van ennek az új világnak egy kulcsszava, egy paradigmatikus terminus technicusa: a virtualitás. Ez a kifejezés a latin virtus szóból származik, ami képességet jelent. Mai új jelentéstartalma szerint az, ami látszólagos, jelképesen létező, álvalóságot teremtő, képe a valóságnak. Nagyon sok jelentésárnyalata van a kifejezésnek, egy azonban közös a rokon értelmek sokaságából, hogy a virtuális nem valódi, inkább képe, látszata a valóságnak. Ebbe a virtuális látszatvalóságba, valóságpótló utánzásba van beleszédülve a világ. A tényleges valóságot, a reálisan létező környezetet szinte észrevétlenül felválthatja, kiszoríthatja és helyettesítheti a látszat.

Ebben az elmagányosodó, hagyományos közösségeit leépítő világban, melyben a környezeti tényezők együttes hatása alakítja valóságunkat, 2019 karácsonyán ismét emlékeztet a Szentírás: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal!” (János 1,14)

Az Ige testté lett. Ez komoly, időszerű figyelmeztetés a ma emberének. Hajlamos a világ a hitet a virtualitással, a karácsonyi születéstörténetet a tündérmesékkel összemosni. Kétezer év távlatából olyan messzinek tűnik Jézus születése, olyan megfoghatatlannak tűnik személye! Jézus Krisztust mint embert és Istent egy személyben sehogyan sem tudjuk értelmünk számára megfoghatóvá tenni. Az Ő személye egy csoda, egy titok, és az emberi gondolkodás számára mindig megfejthetetlen és megbotránkoztató marad, sőt annál is több, egyenesen bolondság (1Kor 1, 23-27). Őbenne, aki több mint 2000 évvel ezelőtt megszületett Betlehemben, aki Názáretben nevelkedett, akit Jeruzsálemben keresztre feszítettek és meghalt, benne az Ige testté lett. Az Ő történeti személyében Isten belépett a mi emberi, történelmi valóságunkba. Betlehem sötét és hideg éjjelében valóságosan megszületett, fájdalom, verejték és vér árán. Sorsközösséget vállalt a hierarchikus lépcső legalján levőkkel, védtelen és kiszolgáltatott volt a hatalmasokkal, gúnyolódókkal szemben. Az éhség, szomjúság, fáradtság, az öröm és bánat az ő sorsa is lett egészen. Isten emberré válásában nincsen sem játék, sem kaland. Ez nem látszat, nem illúzió, hanem valóság! Éppen ezért mi nem csak elvontan beszélünk Istenről, mint a filozófia vagy a költészet, hanem arról tanúskodunk, amit személyesen és valóságosan megélünk Vele. Isten nem virtuális látszatjelenléttel ajándékozott meg minket. Luther sem hiába hangsúlyozta azt, hogy az úrvacsorában, a kenyérben és a borban felfoghatatlan módon, de valóságosan jelen van a krisztusi megdicsőült test. Krisztus megváltói műve, születése, halála és feltámadása, részesedése Isten dicsőségében nem egy virtuális fantázia, nem allegória, hanem valóságos, történelembe ágyazott esemény. Pontosan ezt üzeni a karácsony, a megtestesülés csodája, ahogy a véges befogadja a végtelent, az emberi az istenit: Isten, a mi Istenünk valóságos, létező, megtapasztalható jelenlét. A minket szerető Isten valóságosan jelen van és jelen kíván lenni a mi életünkben. Boldog az az ember, aki Péter apostollal együtt 2019-ben is el tudja mondani, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!” (Mt 16, 16b) 

Joó Sándor gondolatai vezessenek a további elmélkedés útján, aki így fogalmazott:

„Éppen azáltal, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen azért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, azért lehetséges az is, hogy mi, te meg én, másképpen élhessünk. Keresztyénül, krisztusi módon, úgy, mint akik naponként tapasztalják önmagukon, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Mivel az örök isteni Ige testté lett Jézusban, azért lehetséges az is, hogy Jézus mibennünk is testté és vérré váljék, mibennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. Ezért lehetséges az is, hogy Jézus most kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe (…) a családunk körébe, a hétköznapokba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcákra és üzletekbe, mindenhová!” (1959. november 1.)

Krisztus valóságos jelenléte tegye áldottá életünket, családunkat, közösségeinket! Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiunknak áldott karácsonyi ünnepeket! 

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-lutheránus Egyház püspöke

Gondolatok az Úr 2019. esztendejének karácsonyán

„Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával…” (Mt 2,11)

Alig térhettünk magunkhoz a csendes novemberi megemlékezés perceiből, és – mintegy vezényszóra – már dübörögni is kezdett a nagy ünnepi vásár. Bármerre tekintünk, minden arról beszél, hogy így, az esztendő vége felé közeledve egy különleges időszakhoz érkezünk, amikor ricsajtól lesznek hangosak a napjaink, miközben azt mondjuk, hogy karácsonyra, az év egyik legszentebb ünnepére készül a keresztény világ. Olvasom az újságban, hallom a különféle beszámolókból, hogy ország- és világszerte ilyenkor milyen nagy erővel dolgoznak sokan, hogy teljes és gazdag ünnepe legyen az embernek, a családnak. 

Városunkban minden pompában áll. A kis üzletektől a nagy áruházak kirakatáig minden csillog-villog. Elvarázsol az utcák és terek esti ragyogása. Még az otthonok ablakaiból is látni lehet azokat a jelképeket, amelyek karácsony közeledtére figyelmeztetnek: a villogó apró fényeket, mikulásokat, mézeskalács figurákat, az állandóan harsogó karácsonyi dalokat és sok más mindent. 

Az utóbbi években sokszor értetlenül álltam a jelenség előtt. Azon gondolkodtam, vajon tényleg így kell a karácsonyra készülni? Szinte bohózatnak fogom fel: csendre vágyunk, de harsog a világ, együtt akarunk lenni szeretteinkkel, de mindenki valamerre tart, szalad. Haza akarunk érkezni, de idegenbe utazunk. Miközben belső világosságra és megtisztulásra vágyunk, sziporkázó, mesterséges külső fényekben gyönyörködünk. Bámuljuk és keressük a csillagot a magasságban, amikor az bennünk kellene felragyogjon.

A karácsonyra készülés napjait agyonzsúfoltuk, jelképes karácsonyfánkat teleaggattuk, de a lényeget szem elől tévesztettük. Külsőségeket hajszolva önmagunkkal keltünk versenyre, a hangsúlyt a vásárlásra, a csillogásra helyeztük. Mindenki kínál valamit, apróhirdetések, reklámok ajánlanak, meg akarnak vetetni mindent, hogy teljes legyen az ünnep, de közben tapasztalhatjuk magunk is, hogy kiürült a lélek. Elveszítettük magunkban a Gyermeket! Nem tudunk megfogalmazni egy jó szót, fáradtan érkezünk meg a karácsonyfa árnyékába. Már karácsonyi dalokat is képtelenek vagyunk dúdolni, nem tudunk mesét mondani szeretteinknek. Törődötten és fáradtan érkezünk meg az ünnephez, pedig nem ezt akartuk! Nagyon elrontottuk a szép ünnepre készítő adventi napokat. Nem így kell karácsonyra hangolni az életünket. Nem a külvilághoz kellene igazítsuk magunkat. Nem külső parancsszónak kellene engedelmeskedni.

Az evangéliumi üzenet pásztorokról és napkeleti bölcsekről szól. Ők a külső világban keresgélnek: a pásztorok bámulják az eget, a bölcsek földi hatalmasságtól érdeklődnek. Keresgélnek, választ várnak. Kétezer év távlatából olvasva Jézus születési történetét, nem tehetünk úgy, mintha az Ő tanítását nem ismernénk. Ő arra oktatott, arra akarta tanítványainak a szemét és értelmét felnyitni, hogy a mélyre evezzenek, hogy ne féljenek, hanem keressék a belső szoba csendjét, hogy figyeljenek egymásra, ne gyűjtsenek földi javakat, ne aggodalmaskodjanak, hogy legyen egy mustármagnyi hitük, a lelket ne öljék meg, és sorolhatnám tovább ezeket a mély, jézusi igazságokat. Mi pedig pont az ellenkezőjét tesszük most is! A külsőségekre helyezzük a hangsúlyt, varázslatot várunk, pedig a megoldás bennünk van. A „nagy varázsló”, a Gyermek bennünk van!

Isten felé kell forduljunk, ne napkeleti bölcsekként várjuk a földi Heródesektől a megoldást, kérdéseinkre a választ. De egyszerű pásztorok sem lehetünk, hiszen ebből az állapotból kétezer év óta ki kellett volna nőni már! Többek vagyunk: Isten gyermekei, akiket az Ő lelke vezérel. Karácsonyra csak így lehet lélekben készülni és befogadni az angyali üzenetet: „született néktek Megtartó”. 

Nagy költőnk, Dsida Jenő egyik szép versét idézem:

„Goromba ágak az arcomba vernek,/ de én megyek tovább, egy kis haranggal/ viszem a drága hírt az embereknek:/ Bennem van, íme, csengő és harangdal/ és bennem van a legnagyobb, a Gyermek – a fényes jászol s valamennyi angyal.” (Dsida Jenő: A gyermek dicsérete, részlet)

Karácsony ünnepét sok szép külső díszítőelem teszi varázslatossá és vakítóvá. Ezek a külső ragyogások akadályoznak meg a tisztán látásban. Ez év karácsonyán a benned levő Gyermekre akarom figyelmedet irányítani. Azt szeretném megtudni, hogy ebben a csillogásban, ragyogásban, melyet mesterségesen magunk köré varázsoltunk, észre tudod-e venni a benned levő Gyermeket? A napkeleti bölcsek és a pásztorok is megtalálták őt, bementek a házba, leborultak, ajándékaikat átadták neki. Karácsony ünnepén menj te is be a „házba”, és ott, lelked csendjében értelmed világosságával, hited erejével találd meg a benned élő Gyermeket, és akkor hiszem, hogy boldog ünneped lesz. Tudsz majd mesélni, énekelni, magadhoz ölelni szeretteidet, és az angyalokkal együtt zenged: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14)

Istentől megáldott, boldog karácsonyt kívánok!

Bálint Benczédi Ferenc püspök