Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-06-23 14:19:06
Réka nem rajongott a hosszabb szünidőkért. A nyarakat rendszerint a nagybátyjáéknál töltötte falun, a hagyományos forgatókönyv szerint zajló, egész évben várt vidéki vakációkétól teljesen eltérő környezetben. Anyja testvére rideg, szűkszavú ember volt, lenézte a ribizlibokrok tövében olvasgató, villanyoltás után zseblámpa mellett naplót író városi tinédzsert. Felesége, a kicsi, kerek arcú Rózsika viszont állandóan becézgette, „rácsos” tésztával, házi szörpökkel kínálgatta Rékát. Tulajdonképpen az ő kedvéért, szülői parancsra nyaralt náluk évről évre a szemüveges, enyhén szeplős lány, Rózsikáéknak ugyanis nem született gyermekük.
– Ott, a Maros menti falucskában töltött kényszerüdüléseken kaptam rá a gyöngyfűzésre – mesélte nem sokkal megismerkedésünk után, az ócskapiaci hőségtől védő, zöld mintás napernyő alatt. – Kezdetben alma- és szilvamagból készítettem nyakravalót, és alkotásaimat temperával ki is színeztem. A nagynéném, persze, hamar észrevette, hogy mivel foglalatoskodom órákon át, és ideadta a varródobozát, ami teli volt mindenféle csecsebecsével. Még kagylókat is találtam a dobozban, azokból készítettem a kedvenc láncom. Később, az egyetemi évek alatt, amikor úgy éreztem, hogy az ösztöndíjamból nem jövök ki elég jól, anyuméktól pedig nem akartam pénzt kérni, visszatértem a serdülőkori hobbimhoz. De akkor már különféle barkácsboltokból vásároltam a hozzávalót, és fülbevalókat, karkötőket, bokaékszereket is készítettem. Főleg nyáron szabadtéri fesztiválokon értékesítettem a termékeimet, de rendszeresen eljárogattam az egyetemi bentlakásokba is, ahol mindig találtam két-három vevőt.
– Hol végezted az egyetemet?
– Kolozsváron, a bölcsészkaron. Nem volt egy leányálom, óriási volt a hajtás, és már maga az otthoni környezetemtől való távollét is kikészített. Tulajdonképpen nem is annyira a családtagjaim hiányoztak, mint a házunk, a kicsi, több lakóval közös udvar, a bútoraim. Ezért is akadtam ki annyira, amikor egy otthon töltött hétvégén, nem sokkal ebéd után a szüleim felvilágosítottak arról, hogy banki és egyéb tartozások miatt el kell adni a lakást, mi több, már meg is van rá a vevő. Úgy éreztem, teljesen kicsúszik a lábam alól a talaj. Hamar beláttam, hogy képtelen vagyok változtatni az elhatározásukon, főleg azért, mert nem csak egy pénzügyi intézménnyel, hanem egy olyan személlyel szemben is volt törlesztenivalójuk, aki egy ideje folyamatosan fenyegette őket a késés miatt. A költözéssel járó hercehurcától azonban tudatosan távolmaradtam, bármennyire is szükségük lett volna a segítségemre, tudtam, hogy ha részt veszek az otthonunk felszámolásában, teljesen összeomlok. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy ritkítom a hazavonatozásokat. Egy zenés kocsmában vállaltam munkát, és az ékszerkészítéssel sem hagytam fel. Közben egy házibulin megismerkedtem egy fiúval, aki a szüleim szörnyülködésére, építőipari munkás volt. A távolból, persze, nem tudták kedvük szerint akadályozni a kapcsolatunk előrehaladását, idővel mégis véget ért.
– A szüleid miatt?
– Nem. Már jó ideje együtt laktunk a párommal, a szűk baráti körben tartott eljegyzésen is túl voltunk már. Egyszer csak, szinte észrevétlenül, megszürkültek az együtt töltött órák, nagyokat hallgattunk a konyha félhomályában, és ő egyre gyakrabban menekült előlem a számítógép elé. Egyik este, amikor lement cigarettáért, nyitva felejtette a csevegőprogram ablakát, és, bár nem szoktam más üzeneteit olvasgatni, a képernyőn villogó szíveknek nem tudtam ellenállni. Kiderült, hogy a korábbi barátnőjével vette fel újra a kapcsolatot, aki többéves külföldi munka után tért haza, és a virtuális vallomásokból egyértelművé vált, hogy egy ideje találkozgattak is. A tehetetlen dühtől levegőt is alig kaptam. Tudtam, hogy nincs visszaút, másnap egy barátnőmhöz költöztem. Pár hét múlva derült ki, hogy nem egyedül... A testemben formálódó életről kezdetben nem szóltam neki, de aztán úgy gondoltam, joga van tudni a létezéséről.
– Hogy fogadta a hírt?
– Bármennyire hihetetlen, kételkedve. Ő járt félre, és mégis engem gyanúsított azzal, hogy megcsaltam a kapcsolatunk alatt. Ezek után nem volt miről beszélgetnem vele. Rövid idő múlva államvizsgáztam, aztán hazaköltöztem a szüleimhez. Meglepő módon hamar elfogadták az új helyzetet, talán még titokban örültek is annak, hogy egyedül nevelem fel az unokájukat, és nem az annyira ellenszenvesnek érzett fiú feleségeként.
– Most hány éves a gyerek?
– Hat, ősztől iskolás lesz. Pár éve elköltöztem anyuméktól, akik a régi háromszobás házunk árából, az adósságok törlesztése után egy egyszobás tömbházlakást vásároltak. Én is egy garzont bérelek a lányommal. Állandó munkahelyem nincs, viszont naponta több magánórát tartok, és fordításokat is elvállalok. A gyöngyöket pedig most már együtt fűzzük, el is hoztam párat a legújabb kreációinkból.
Az apró, színes üveggömbökből született ékszerek mellett pár vízfestékes rajz is vevőre várt. Mellettük préselt virágos kompozíció ragadta meg a figyelmemet. Anya és kicsi Réka – suttogták a nagy, nyomtatott betűk. Körülöttük mintha újra illatozni kezdtek volna a fehér virágok.