Hétköznapi történet
Adósa vagyok még a nyárnak egy történettel, bármennyire is szeptemberies már a kinti ragyogás. Bevallom, egy kicsit magamnak is kedvezek vele, mert olyan jó elidőzni az augusztusi Budapesten, ahol a 20-i nemzeti ünnep előtt mintha még erőteljesebben lüktetett volna az élet. Ebben a sztoriban a láthatatlan nézelődő szerepe az enyém, nem beszélgetek senkivel, hagyom a látványt mesélni, mert úgy érzem, bőven van miről.
A Deák Ferenc térre vezető sétálóutcában tűnt fel a magas, barna hajú utcazenész, aki körül rövid idő alatt vastag gyűrűt formált a publikum. Szinte minden arra járót megállított a gitárszóval kísért, bársonyos hang, amiben benne volt a lassan elillanni készülő vakáció összes öröme, a váratlan találkozások, önzetlenül egymásnak ajándékozott esték eufóriája, mindaz, amitől a létezés kiapadhatatlan boldogságforrás lehet. „Patrick Demore” – olvastam az angolul éneklő fiatal lábánál elhelyezett táblán, ami mellett kinyitott gitártok várta a tetszésnyilvánítás fémpénzeit.
– Tudjátok meg – mondta két dal között az énekes szintén angolul –, hogy ez az egyik legjobb élményem az idei nyárból. Az, hogy itt vagytok velem.
A következő dalt azonban már csak félig énekelhette el.
– Azt hiszem, ennek a bulinak most véget kell vetnünk. Sajnálom – fésülte át tekintetével Patrick az összegyűlt tömeget, aztán lassan szedelőzködni kezdett, miközben a helyszínre érkező két egyenruhás számonkérőn állt meg előtte. Onnan, ahonnan a rögtönzött koncertet hallgattam, nem lehetett érteni, mit beszélnek – utólagos internetes kutakodásom során derítettem ki, hogy bizonyára a közterület-használati engedélye hiányzott a fiatal tehetségnek, ahogy sok más utcazenész társának is –, az azonban egyértelmű volt, hogy az ifjú muzsikus magyarul értekezik a rend őreivel. Egy pillanatra átvillant rajtam a gondolat, hogy talán egy közismert csaló, aki más tollaival ékeskedve, netán playbackelve próbál hatni a hallgatósága szívére, zsebére, de később az – életemben először használt – TikTokról megtudtam, hogy az angol név a huszonéves zenész nyilvánosság előtt vállalt művészneve, léleksimogató produkciója pedig nem illúzió szüleménye, hiszen egyik dalát egy közismert kereskedelmi rádió is játszta már.
Patrick távozása után pillanatok alatt kiürült az utca, csalódottságomban én is odébbálltam. Amikor azonban jó fél óra múlva, útban pesti szálláshelyünk felé, visszakeveredtem a Deák tértől a metróállomáshoz vezető utcába, újabb dallamok töltötték be a teret. Nem, nem a korábbi művész muzsikált, az enyémhez hasonló botfüllel is egyértelműen meg lehetett állapítani a minőségbeli különbséget. A zenész körül alakuló közönség sem volt olyan népes, igaz, ebben a lassan eleredő esőnek is lehetett némi szerepe. A közeli templom lépcsőjére húzódtam el a csepergőből lett zápor elől, kéznyújtásnyira tőlem egy hajléktalannak látszó férfi sziesztázott. A következő pillanatban odaperdült mellé egy vézna tini srác, harsányan köszöntötte a torzonborz embert, aztán a mobiltelefonját a borostás arc elé tartva biztatta, hogy nézzen a képernyőbe, és üzenjen valamit a barátnőjének.
– Nem vagyok a haverod, nem is ismerlek – motyogta maga elé az őszülő férfi, és eltolta magától a telefont.
– Gyere már, ne kéresd magad – próbálkozott újra a serdülő, miközben gyakorlott mozdulattal a videófelvételt is elindította. A hajléktalant azonban nem lehetett jobb belátásra bírni, óriáscsigaként rejtőzött el láthatatlan házában, amiről már bizonyára sokszor álmodott.
– Jól van – adta fel a harcot a fiú –, máskor aztán csak várjad, hogy hozzak neked piát. – Azzal sértődötten felpattant, és már el is nyelte a fővárosi éjszaka. Az idős férfi egykedvűen üldögélt tovább a templomlépcsőn, amit a becsapó eső egyre jobban áztatott.
A metróállomáshoz vivő aluljáró felé vettem az irányt, ott azonban újabb váratlan jelenet fogadott. A második utcazenész most már szépszámú közönséget szórakoztatott a zárt térben, a hallgatóságban egy apró fiúcska is volt, aki igazi rajongóként táncolta végig a felcsendülő dalokat. A bőrig ázásnál mindenképpen jobb volt a produkciót hallgatni, így én is beálltam a tömegbe. Egy negyedórát, talán húsz percet tartott még a performansz, ezután a fiatal zenész megköszönte a résztvevők figyelmét, és szép kényelmesen összecsomagolt. Egy keleti arcvonású nő állt a muzsikus mellett – jelenléte csak a föld alatti koncert végén vált számomra érzékelhetővé –, egy elkötelezett menedzser fegyelmével felügyelte a fiatal szedelőzködését. Az aluljáróból kivezető úton is együtt indultak az esti fények felé.
Miért éreztem, hogy mindezt meg kell örökítenem? Hogyan fonódott egymásba a két utcazenész jelenléte és a templomlépcsős jelenet? Talán sehogy. Vagy esetleg úgy, mint pár elhullatott dallam egy nagyváros központi terén, egy esőt ígérő este melegében.
