Egy dilemmát úgy lehet megkísérelni feloldani, ha az adott helyzetet alkotó összetevőket átrendezzük. Az eljárást hitelessé azzal tehetjük, ha az eredmény értelmes és értelmezhető ábra lesz.
Egy dilemmát úgy lehet megkísérelni feloldani, ha az adott helyzetet alkotó összetevőket átrendezzük. Az eljárást hitelessé azzal tehetjük, ha az eredmény értelmes és értelmezhető ábra lesz. Ilyen dilemmát állított elénk az elnöki SMS-gesztus, vagyis az a mód, ahogyan a közvélemény tudomására hozta döntését: elfogadja a PSD–ALDE kormányfőjelöltjét. Mire persze, beindult a gesztusértelmező nagyüzem, a képtelen, neveletlen, civilizálatlan jelzők kíséretében. Nekem a képtelen tűnt testhezállóbbnak, de mindjárt eszembe jutott Klaus Johannis egyik korábbi gesztusa, még abból az időből, amikor elkezdtük kiismerni a természetét. Emlékezhetünk, amint áll a repülőtéren, karján a felöltőjével, és sehol egy léhűtő, aki a segítségére siessen. Mire a kabátot egy hányaveti mozdulattal az elnöki gépkocsi motorházára hajítja… Az sms-kommunikáció is számomra ehhez hasonló „pulykaméreg” gesztusnak tűnt – nesztek, vigyétek! Visszük/viszik – lesz végre jogerős parlament, hozzá kormány, költségvetés, s a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba –, de mégsem érzem teljes magyarázatnak a „mi miért” dilemmára. Ez a különös sms szerintem hordoz egy mögöttes üzenetet, ami egyetlen betűvel tér el az „eredetitől”, s ez az, hogy S.O.S.! Amit nem kell mindjárt leseperni az asztalról.
Hogyan illeszkedik ez a feltételezés a „helyzetképbe”? A gondolat „eleje” valahova múlt hét csütörtök estére, péntek reggelre helyezhető. Akkor – nem csak szerintem – Klaus Johannis nyílegyenesen haladt a felfüggesztése irányába, felkészülve arra, hogy, mint akinek mindenből elege van, bedobja a törülközőt, megszabadulva a maga és nem csak maga szőtte kutyaszorító hálójából. Két év után mögötte egy romokban heverő, zavarodott „Partidul meu”, szemben egy iránta nem sok pozitív érzelmet tanúsító kormánykoalíció, s megoldatlanul a számára egyik legnyomasztóbb ügy, a DNA vezető ügyészével szembeni plágiumvád. Még ebben sem tudott egyről kettőre jutni, mondjuk arra, hogy szóban forgó jól tenné, ha lemondana, hogy kétes helyzetével ne ártson a korrupció elleni harc amúgy sem patyolattiszta hitelének. Már azért sem léphetett a megfelelőnek látszó irányba, mert az ügynek mondhatni a csúcspontján látta jónak az amerikai nagykövet – úgymond érdemei elismeréseként – kitüntetni Codruţa Kövesit. Így aztán az elnököt még egy morális „ficamba” is belekényszerítették: meg kellett tagadnia korábbi kategorikus álláspontját a „másolásról”, „plágiumról”, mondván, hogy amikor azt gondolta, amit gondolt, még nem elnök volt, hanem tanár. Ez „nettó” lódítás volt, s legfeljebb arra jó, hogy láttassa helyzetének képtelenségét. Megértem, hogy elege lett mindenből, s így nem csoda, ha esetleg olykor jelentkező pánikrohamaiban szívesen menekülőre fogta volna. Egyetlen kiút maradt számára, a felfüggesztés.
Csakhogy nem oda Buda! Az elnökcsinálók is üzenhettek: a törülközővel csínján kell bánni. Hát ők hiába fáradoztak, amíg bonyolult politikai „szertornával” a vidéki polgármesterből pártelnököt, majd országelnökjelöltet faragtak, ahonnan már csak egy-két begyakorolt manőver után kész is „lett” az elnök?! Szóval csak ne siessen el nyugodtabb vizekre evezni! Menni majd akkor mehet, ha azt üzenik neki…
Hát bizony, ez volt/van, kedves elnök úr! – mondhatom végül őszinte együttérzéssel, akkor is, ha maga a „helyzet”, az általam itt megkomponált, meg a valóságos is – ha esetleg nem esnének egybe – mindvégig azon múlott és múlik, hogy képes-e – és mennyire – megküzdeni azokkal, akik kint és bent hajlamosak eszközként kezelni.
Addig is, akárhogy alakul a jövő, „vettem” az első pillantásra nyegle gesztusnak tűnő SMS mögött számomra előtűnő S.O.S. üzenetet. Amit, ha igaz, a javára írok kellő empátiával. Azt azonban tudnia kell, hogy a saját lelkét csak önmaga mentheti meg...
