Eltemették Farsang Ferkót

A hagyományok egymáshoz, a múlthoz kötnek. Eredetük a történelem idők előtti ködbe vész.

 A jelenük, ápolásuk tőlünk, ma élőktől függ, jövőjük pedig addig lesz, ameddig egy közösség fontosnak tartja azt, hogy ezekkel erősítse az egymáshoz való tartozás kötelékét. A farsang is ilyen. A maszkos alakoskodás szinte minden nép történetében az ősidők óta megtalálható. 

Az évezredek, korok, ízlések, hagyományok felelevenítői és ápolói által alakított rítus biztos fogódzó volt a természetközeli időkben. Azt jelezte, hogy itt a tavasz, megújul az élet. Búcsút veszünk a sötéttől, a rossztól, a hideg téltől, a hosszú, sötét éjszakák után az idő nem a várakozásé, hanem újra a munkáé. Pogány idők kereszténnyé öltöztetett furcsa, vidám temetése a farsangi menet, ahol az élet két fontos állomása jelenik meg: a házasságkötés és az elválás. S míg egyik vidám, a másik szomorú. E kettősség íveli át földi létünket, s ez elevenedik meg a farsangi temetési menetben is. A vidám sirató kíséretben ott vannak a siratóasszonyok, akik, mint az ókori görög drámában a kórus, párkákként jelennek meg, s vonulnak végig Farsang Ferkó hangos gyászkíséretében. Ők azok, akik vidám beszólásokkal búcsúznak el Ferkótól, és vágják el szimbolikusan az élete fonalát. A temetési menet irányítója, vezérszónoka a pap, a sámán, a látnok, aki a felsőbb, isteni lény és az ember közötti közvetítőként igazmondó. A humor eszközével üzen múltnak és jelennek, s a rigmusokba szőtt szentenciák kemény kritikaként hangzanak el.

Ezért is, s azért, mert a szokások, a hagyományápolás egy közösséget éltet s összetart, több mint fél évszázaddal ezelőtt betiltották ezeket. Így a farsang is különböző módon élte túl a megszorításokat. De túlélte. S jó az, hogy voltak, akik felvállalták, hogy az öregek meséire, gyűjtők rögzített dokumentumaira, a szájhagyományra alapozva újraélesztették és éltetik tovább. Sajnos vannak olyan települések, ahol tiszavirág-életűek voltak a szokások. 

Ahogy a régi öregek elmentek és a fiatalok  urbanizálódtak, a farsang elmaradt. Marosszentgyörgy – egyelőre – azon falvak közé tartozik, ahol nem is olyan rég, alig három éve elevenítették fel azt a hagyományt, amelyről azt sem tudták, hogy a nagyváros árnyékában meghúzódó településen tartották-e valaha. A helyi katolikus plébánia mellett működő Kolping Család tagjai voltak azok, akik először kiálltak a térre, és megszervezték a vidám menetet. S hogy ez a felelevenített szokás hosszú távon miként gyökerezik meg a falu életében, az még kérdés. De az a tény, hogy a farsangi menettel – fáradságot nem kímélve – a szervezők bejárják az utcákat, beköszönnek egyes házakhoz, igazolja a jó szándékot és akaratot a hagyományápolásra. A harmadik farsangtemetés menete – legalábbis a vége felé – gyérebb volt, mint az első, de volt. És semmiben sem maradt alul üzenetében, vidámságában. Kár, hogy a szervezők a marosszentgyörgyi kultúrotthon mögött az épülő ortodox templom árnyékába szorulva búcsúztatják el Ferkót. Máshol, ahol talán több száz éves folytonossága van egy-egy népi hagyománynak, turistalátványosságként ezrek előtt jelzik azt, hogy a kulturális örökség közkincs. Nem csak egy népé, nemzeté, azé, aki átéli és műveli, hanem mindannyiunké, hiszen üzenetében a farsang egyetemes jellegű. 

Farsang Ferkót elbúcsúztatták Marosszentgyörgyön: a „plébánostól” hallottunk a község elöljáróihoz intézett jót és rosszat, s a benzinnel lelocsolt bábu – jó meleget (és reményt) sugározva – hamar hamuvá lett. Abban a reményben távoztunk a helyszínről, hogy lesz ereje a közösségnek sokszor megismételni a rítust, amelyhez nem csupán néhány kíváncsiskodó, hanem az egész falu csatlakozik. Ferkó, visszavárunk jövőre is!